„Mintha mások jobban tisztelnék az életem, mint én. Vagyis hogy ők tisztelik. Vacak egy társalgási téma vagyok.” (Esterházy Péter)

Mit is jelent tisztelni az életem? Valahogyan ezt is elsajátítjuk. Talán úgy, hogy tisztelték helyettem, míg én nem tudtam tisztelni magam. Talán idővel, előbb arrogánsan, beképzelten, lekezelve és lenézően. Hogy kifejezzem életem értékét. Tisztelni magam mégis inkább egy belső viszonyulás. Rácsodálkozom, hogy az én életem milyen sokan tisztelték már akkor is, amikor én még nem tudtam tisztelni. És hogy milyen sokan nem tisztelték életem, akik számomra fontosak voltak. Fontos személlyé lenni magam számára, akinek tiszteletem az életét. Életem tisztelete mégis akkor teljes, ha ez együtt jár mások életének a tiszteletével. A tisztelet nem csodálat. Nem rajongás. Sokkal inkább a személyes teljesítmény, történet, gondolatok, megnyilvánulások és történet, amire elismerően tekintek. Tiszteletes út – mondták nekem, és oly kevésszer éreztem is a tiszteletet, amit ez a megszólítás tartalmaz. És milyen sokszor éreztem a tiszteletet, amikor azt mondta valaki: Szabi. Hányszor voltak velem tiszteletlenek magázódva, udvariasan, és hányszor tiszteltek tegezve, olykor udvariatlanul. És akkor még eszembe jut, hogy mennyi embernek tisztelem az életét, akiknek nem volt lehetőségem soha ezt elmondani. És talán nem is kell. Talán az élettisztelet nem is az információ átadásáról szól. Megélek valamit annak az életéből, akinek tisztelem az életét, mert megélésre érdemesnek találtam. A tisztelet fontos, mert a tisztelet kapcsolatot teremt. Nem tiszteletességem miatt érdemel tiszteletet az életem, hanem, mert az enyém.

Tiszteletreméltóan élni. Nem hajbókolások közt, vagy udvarias közhelyességben, csak tiszteletreméltó egyszerűségben. Hitelesen. Emberien. Ez a tiszteletreméltóság útja.