1Móz 21,19 „És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást.”

A zarándoklatot megelőzően sűrű nyaram volt, azelőtt pedig igencsak sűrű évem. Pár nappal indulás előtt édesanyám meg is kérdezte, biztos hogy akarok-e menni, jó ötlet-e még ezt is besűríteni a sok minden más mellé. Részben így, “sűrítményként” tekintettem erre a közelgő túrára, de erősen kapaszkodtam az elhatározásomba, hogy részt veszek. Mivel Hollandiában tanulok, csak ritkán látott vendég vagyok a FIKE-nél, viszont a 2020-as zarándoklat emlékei meggyőztek róla, hogy megéri elmenni – megéri a fáradságot, szervezkedést, pakolást. Sőt, félig-meddig talán azt is reméltem, hogy egy valódi szükségszomjamat tudja majd oltani, egyfajta erős tépelődést és űrt, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni.

A zarándoklat számomra az első napot megelőző nulladikon kezdődött. Reggel a Kolozsvárra vezető úton kissé szorongtam és féltem. Nem találtam még szállást aznap éjszakára, de főként nem ez aggasztott, hanem hogy emberekkel kell majd találkozni, valamilyen épkézláb módon előttük megnyilvánulni, az áhitatokhoz hozzászólni – lehetőleg valami szépet, valami építőt. De hiszen pont azért ragaszkodtam ahhoz, hogy részt veszek, mert ez a szép és építő hiányzott belőlem, nemde? Ezt viszont így nehéz volt megemészteni.

Ilyen érzésekkel érkeztem Kolozsvárra, majd a nap nagy része sétálással, olvasással és imával telt el. A Dávid család befogadott éjszakára. István este térképen megmutatta nekem a táborhelyet meg a lehetséges túraterveket. Elmondta, hogy ő mennyire várja már ezt a kikapcsolódást. Én rácsodálkoztam, hogy így nevezte, viszont a lelkesedéséből ragadt rám is valami, és egy finom vacsora után csendesebb szívvel tértem nyugovóra.

Másnap elindultunk a Tárnicai tóhoz. Az autóban a gyerekkeresztség dogmatikájától a dagály-apálynak a normadiai partraszállásban játszott szerepéig sok minden szóba került. Ez újabb meggyőződéshez vezetett: az előttünk álló öt nap kiválónak ígérkezik. A kocsiút egy kétórás gyalogútban folytatódott. A sajgó térdeket és a nehéz zsákokat az “ezután már csak könnyebbek lesznek’’ gondolat tette könnyebbé, meg az akkor még csak szárnyait bontogató poénkodás.

Megérkeztünk a táborhelyre: egy erdős térségbe, egészen közel a Tárnicai tóhoz. Az erdő is, a tópartról elénk táruló táj is mesébe illő volt. A következő napok nagyszerűen teltek el: túrával, lubickolással, reggeli és esti áhitattal, imával, úrvacsorával, beszélgetésekkel, énekléssel, tábortűz mellett sütögetéssel, sziklamászással, szederrel meg málnával. Számomra ezek a napok főleg nyugalmat hoztak, talán pont azt a kikapcsolódást, amiről korábban István is beszélt – békességet, megpihenést a kereszt lábánál.

Na meg voltak még ebben az öt napban olyanok is, hogy lábfájás meg darázscsípés, kényelmetlen sátorban alvás, kullancskiszedés (ez is egyfajta lábmosás, nem?). Régen megbújt fájdalmak is másztak elő egyik-másikunkból, óvatlanul odahajított félmondatok, nehéz témák vagy éppen kínos kérdések, törékenyen személyes és bátor megszólalások.

A program nem volt túl összetett, sőt igazából kifejezetten változatos sem. Ez nekem nagyon jó volt, mert ez az egyszerűség felüdítő volt, és a kialakuló rutin a pihenés és az otthonosság keretévé vált. Másrészt viszont úgy éreztem, hogy az alapvető napi pontok új jelleget öltöttek, és összetettebbé váltak: a reggelihez gázégőt kellett összeszerelni, a mosogatáshoz leereszkedni a tóhoz, ha pedig mosakodni mentünk, azt a fürdőruha felvevése előzte meg, ami sátorban görnyedezve azért egész komoly kis művelet.

Ebbe az elemibb napirendbe könnyebb volt magammal vinni a reggeli áhitatok igéit is, amiből sokat gazdagodtam. Esténként visszatértünk ezekhez az igékhez, és a többiek gondolatai nagyon megragadtak. Sok ezekből egészen mostanáig velem maradt.

Hálás vagyok azért is, ahogy a csapat befogadott, és még inkább azért, ahogy néhány ember a beszélgetésekben beengedett a szívébe, életébe, megosztva egészen személyes eseményeket és érzéseket. Ezért is vált számomra nyugalom forrásává ez a zarándoklat, mert fel lehetett vállalni és ki lehetett mondani dolgokat – kérdéseket, sérelmeket, meghökkenéseket. Tudtunk testvérként megállni és együtt kicsik lenni az Isten előtt; ezáltal megnyugvást találni és megelégülni.

Így, kirándulva és együtt imádkozva kerültünk lassanként közelebb az Úrhoz és egymáshoz. Hálát adhatunk ezért az Úristennek!