„Nagypapa mindig azt hajtogatta, az élet rövid; ha kinyithatod a szárnyad, ne habozz, és szárnyalj.”

(Az élet iskolája c. film)

A fészek szélén állva már mindent tudni a repüléselméletről. De ez még csak tananyag. Tudni és átélni nem ugyanaz. Nagypapa bölcs ember volt, mert tudta, hogy nem elég, hogy elmesélem az unokáimnak, hogy milyen érzés volt repülni, arra kell biztatnom őket, hogy használják a saját szárnyaikat. A repülés félelmetes dolog. Gyerekkoromban egyik kedvenc játékom volt, hogy magas helyekről ugrok le. Szinte most is érzem az adrenalin ízét a számban, amit az ugrás előtti pillanatban, közben és után éreztem. De csodálatos volt. Ilyen az élet is. Olvashatok könyveket róla, és ez fontos is, de hogy végül milyen érzés repülni, szárnyalni, azt csak akkor tudom meg, amikor leugrottam. Az első nagyon nehéz, a többi már könnyebb, és a gyakorlat következtében egy idő után már nem is gondolkodom azon, hogy hogyan is csináljam, csak csinálom. Fejest ugrani az életembe. Vannak nagypapák, akik egész életüket a fészek szélén ülve töltötték el, kiolvasták a madárkönyvtár össze repülésről szóló szakirodalmát, és már madárunokáiknak oktatják a repüléselmélettant. A kismadarak meg csodálva figyelik nagypapát, aki egyetlen szárnycsapást sem tett életében. Mert repülni veszélyes. Elég tudni azt, amit más kipróbált. De az élet: gyakorlat. Az elméletrepülés elmélet, de nem repülés. Lépj ki a fészekből. Bontsd ki a szárnyad. Használd. Csapkodj vele. És érezd, ahogyan a szél csapkodja az arcod. Repüld meg az életed.

Szeretnék olyan nagypapa lenni, aki abban segíti az unokáit, hogy megtegyék életük legfontosabb lépését: hogy kilépjenek a fészekből, és repüljenek.