November utolsó hétvégéje, advent első vasárnapja Doda Pilin. Mi így léptünk át a télbe. Együtt, egymással. Istennel. Gyakran szóba jön az a kérdés: mi az, ami kimondhatatlan? Úgy érzem, ez a hétvége is önmaga teljességében egy hasonló tapasztalat. Cselekménydús, sok kis történettel, de vannak dolgok, amik nem csupán velünk, hanem bennünk történtek, ugyanabban az időben, Isten és egymás által. Ennek ellenére, igyekszem megragadni, és ha töredékesen is, de néhány szóban átadni a személyes élményeket.
A hétvége elején szinte minden résztvevőben megfogalmazódott néhány elvárás az elkövetkezendő napokra nézve. Voltak, akik kikapcsolódásra, vidámságra, ismerkedésre vágytak, mások pedig kiszakadást, csendet szerettek volna megtapasztalni a zsúfolt, zajos hétköznapok után. Ezek az elvárások nem csupán teljesültek, hanem sok esetben e néhány nap eseményei fölül is írták azokat. Úgy érzem, nem is igazán meglepő, mivel olyan mozzanatokat említhetek meg, amelyek ezekhez mind hozzájárultak.
Elsősorban ki szeretném emelni az első esti Igefolyót. Ez valójában azt rejtette magában, hogy mindenki kiválasztott egy-egy részt, igét a zsoltárokból, amely gondolatritmus funkcióval is rendelkezhetett a hétvége hátralevő részére. Az éneklés nagyon jó eszköz volt arra, hogy ne csak az értelmükkel, hanem az érzelmeinkkel is közeledjünk Istenhez, emellett egymással is közösségbe vont. Személy szerint, nagyon sokat kaptam az éjszakába nyúló beszélgetésektől, az emberek nyitottsága, őszintesége által.
Mindezek mellett a túrázás sem maradt el, mivel még az időjárás is kedvezett nekünk. A természet közelsége olyan pillanatokat tudott nyújtani számunkra, amikor a szavak helyét átvette a csend. Ahogyan most tőlem is, befejezésként, átveszi az utolsó gondolatot az egyik kedvenc költőm, Pilinszky:
Itt és most
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.