Számomra ez az öt nap, amit a Madarasi Hargita tetején eltöltöttünk, több volt egy sítábornál. Aki már sízett vagy snowboardozott életében, tudja, hogy elsőre még a legkönnyebb pálya is legyőzhetetlen akadálynak tűnhet, főképp ha az ember fél. Fél, mert megütheti magát, az összes létező testrészét összetörheti (és már látja, ahogy a feje tetejétől a lábujjáig be van gipszelve, mint egy egyiptomi múmia) vagy, mert lehetetlennek tűnik irányítani a két lécét. Hiába a kedves bátorító szavak, fejben kell eldőljön, hogy itt és most, történjék bármi, megpróbálom. Egyetlen dolog történt, hatalmas sikerélményt szereztem magamnak. Az első nap az esés volt az egyetlen hatásos fékezés, de nem fájt, nem tört el semmim, és másban sem okoztam kárt. A félelemről való megfeledkezés szabadsága, hogy teljesen megélhetjük a pillanatot, mikor csak a hegy van, a hóval borított fenyőfák, a csúszás és én. Úgy érzem, hogy nagyon sokat vesztettem volna, ha az első pár órányi sikertelen próbálkozás és az „Én ezt nem tudom” után tényleg feladtam volna. 

A pár nap alatt a pillanat megélése nemcsak a sípályán vált valóra, hanem az együtt eltöltött időben is. A reggeli és esti dicsőítésekben, a közös étkezésekben, a társasjáték partykban, viccmesélésekben és mély, tartalmas beszélgetésekben. Olyan jó volt kicsit kiszakadni a hétköznapokból, megszabadulni a telefon állandó pittyegésétől és arra figyelni, amit a velem szemben ülő ember mond vagy a reggeli áhitat csendjében Jézussal beszélgetni. 

Az egyetlen rossz dolog, ami a tábor során történt, hogy csütörtök reggel szendvicskenegetés közben rájöttem, hogy hamarosan vége. Az a furcsa érzés fogott el, amikor valami még nem ért teljesen véget, de már várom, hogy ismét elkezdődjön. Sajnos még legalább egy évig várnom kell, de remélem, hogy amikor ismét elkezdődik, veled is találkozok a sípályán.