Sietve lépkedek végig a Farkas utcán, igyekszem időben megérkezni az együtt töltött estére. Nagyon várom, hogy megérkezzek. Késve lépek be az édes illatokkal, ízekkel, mosolygó szemekkel teli pincébe, kifújom magam, megpihenek. Meghallom Farkas Paula és Kerekes Melinda kedves és régről ismerős hangját. Köszöntenek, Pilinszky szavait idézik, és rögtön arra gondolok, hogy ki is tudná szebben megfogalmazni az adventi várakozás lényegét, ha nem ő?

„Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött.” (Pilinszky János)

Milyen különleges, hogy valaki több, mint fél évszázada arról írt, ami ma is ugyanúgy él az emberekben… Telis-tele a terem, sok kedves mosolyt látok, néhányan finoman bólintanak, úgy érzem, hogy célba érnek a költő szavai. Egyet érzünk Pilinszkyvel, és egymással osztozunk az érzésen. Azon, hogy milyen is várakozni, vágyakozni, időt szentelni arra, amire igazán érdemes.

Kezdetét veszi az alkotás, és mindenki igyekszik egy hozzá illő, díszes koszorút készíteni. Fontos, hogy minden a helyére kerüljön rajta, hiszen ez jelképezi a reményt, az örökkévalóságot, az örömöt, és még annyi mindent, ami közelebb hoz minket a Megváltó eljöveteléhez.

A sok-sok apró dísz lassan, gondos kezek által és nagy kacagások, jóleső beszélgetések közepette egy egésszé válik. Én is valahogy így érzek egy „egészet”, egy „teljeset” a körülöttem lévőkkel, és főként az Ő jelenlétével együtt.