Az egymással és Istennel megtett utunk mérföldkőhöz érkezett, de hiszem, hogy nem ért véget a harmadik szeminárium végével: magunkkal viszünk emlékeket, érzéseket a mindennapokba. A megérkezés pillanatában már mindannyian tudtuk, hogy nekünk ez az utolsó, de ez nem szomorúságot jelentett, hiszen minden szeminárium áldásokat tartogatott számunkra.

Kiscsoportos beszélgetéssel kezdtünk, hogy mindenki a hétköznapok monotonitásából megérkezzen az MKT hangulatába. Az első estét tábortűz melletti áhítattal és dicsőítéssel zártuk, és természetesen a pillecukor-sütögetés sem maradhatott el. A hétvége folyamán kiscsoportos beszélgetéseken, játékokon, esti röpizésen, áhítatokon vettünk részt, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy kapcsolataink Istennel és egymással még inkább elmélyüljenek.  Ezen a szemináriumon nekünk, résztvevőknek is lehetőségünk nyílt áhítatot tartani. Az izgalom ellenére felemelő volt ilyen formában is szolgálni Istent. Péntek este sor került a diplomaosztóra, és elénekeltük az általunk írt himnuszt is, hivatalosan emberhalászok lettünk. Hogy a tanulás se maradjon el, szombaton forgószínpad keretén belül tanultunk az online kommunikációról és eszközökről, valamint a hivatalos kommunikációról, majd tudásunkat gyakorlatba is ültettük. A kirándulás alkalmával, bár sokunknak nem volt kedve a túrázáshoz, nagyon jól éreztük magunkat. Észre sem vettük mekkora távolságot tettünk meg, olyan értékes és izgalmas beszélgetések alakultak ki.

Majd elérkezett a záróest. Sorba álltunk, a szemünket eltakartuk, és kezdetét vette egy utazás. Az egész MKT egyetlen rövid és mégis hosszú perccé sűrűsödött, amelyben elfér egymás mellett a kezdeti kíváncsiság, a végső otthon érzése, de helye van az önfeledt nevetéseknek és a mélyről jövő könnyeknek is. Egymás kezét fogva sétáltunk, de valahol Szentlelke által Isten is mellénk szegődött. Nem méterekkel előttünk, nem is mögöttünk, hanem igaz útitársként kézen fogott, és velünk tartott. Utazásunk jelentős mérföldköve az úrvacsora volt. Körben állva, egymásnak igéket, áldásokat mondva, együtt részesültünk benne. Sokunknak könnybe lábadt a szeme, hiszen a szemináriumok alatt gyarapodtunk tudásban, tapasztalatokat szereztünk, barátságok  köttettek, és mindezek középpontjában Isten állt. Sokáig azt éreztem, hogy ez a pillanat valaminek a végét jelenti: nem lesz több közös imádkozás, dicsőítés, nagy ölelés, de rá kellett jönnöm, hogy együtt indultunk, de az igazi út csak most kezdődik el.

Ő formált minket közösséggé, Ő hívott minket a szolgálatra, és hiszem, hogy útkereszteződéseink az Ő megváltó keresztje alatt történtek.