Március 8-án az ország különböző pontjairól indultak el fiatalok Árkosra, a Munkatársképző Tanfolyam első szemináriumának helyszínére. Sok minden jóban volt részünk a hétvége alatt az ismerkedéstől kezdve a közös éneklésen, elcsendesedésen és nagy kacagásokon át egészen mély beszélgetésekig és közös szolgálatig. A programok leírása helyett a résztvevők élménybeszámolóiból kerekedik ki első szemináriumunk története, amelynek központi témája az önismeret volt.
MKT előtti héten minden reggel gyomorideggel keltem. Akkor még nem tudtam, hogy vajon azért, mert meg voltam ijedve, vagy azért, mert izgatottan vártam a hétvégét.
Csütörtök reggel egyfajta képben megjelent előttem a szeminárium. Az, hogy mit várok el tőle, és hogy mit szeretnék kapni az MKT-tól. Miután már jobban megismerkedtünk a többi résztvevővel, s elkezdődtek a programok, az állkapcsom egyre jobban süllyedt. Mondhatni, hogy szombat estére teljesen kiakadt. Sokkal, de sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Eddig nem is gondoltam, hogy egy társaság három nap alatt ennyire össze tud kovácsolódni. Persze közrejátszott a sok program, ami által nemcsak magunkat, de másokat is megismertünk.
Ezen a hétvégén az önismeret volt a téma. Nagyon megmozgatta, megdolgoztatta az elménket, s mindezek közben arra jutottam, hogy félek magamtól. Félek, mert nem tudom igazán, hogy ki vagyok. Félek, mert nem ismerem eléggé magamat. Mint minden ember, én is egy gondolkodó élőlény vagyok. De akkor miért nem vagyunk mind ugyanolyanok? Ez a kérdés a szeminárium alatt fogalmazódott meg bennem, s szerencsére választ is kaptam rá. Nem konkrét választ, hanem támpontokat, amikből leszűrtem magamnak egyet. Mégpedig azt, hogy mindenki más. Mindenkinek vannak tulajdonságai, amelyek őt egyedivé teszik. Így vagyok én is magam, ezért különbözöm a társaimtól. Lehet, hogy a résztvevők közül mindenki más, mégis megkaptuk a közös hangot. Egy idő után egy húron pendültünk. Közös véleményünk volt, de ez mégis mindenkinek mást jelentett mélyen, legbelül. (Gergő)
Mindannyian izgultunk, hogy hogyan fog eljutni 5 fiatal egy nagyjából 400 km távolságra levő településre, ahol még egyikünk sem járt azelőtt soha. Kőkemény, hosszú és fárasztó nyolc óra után megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, ahol Isti meg Adél tárt karokkal várt minket a megállóban. Aznapi utunk a végére ért, elérkeztünk Árkosra.
A másnap lazán indult, reggeli után nagycsoportos beszélgetés következett énekléssel együtt. Annyira jó hangú csapat gyűlt össze, hogy csak úgy csengtek a falak, amikor énekre került a sor. Mindenkin látszott, hogy tiszta szívből énekelt, mosollyal az arcán.
Az utolsó este volt a hétvége csúcspontja. Mintha már éreztük volna, hogy egyre csak közeledünk a fájdalmas búcsú pillanatához.
Aki ezt a beszámolót épp most olvassa, azt csak bátorítani tudom, hogy erre a képzésre mindenképp jelentkezzen. Itt mindenki önmaga lehet, és úgy fogadják el, ahogy őt a Jó Isten teremtette. (Lóri)
A kezdet a legnehezebb minden téren, ez határozza meg az utad további részét – és nemcsak a tiedet, hanem a társaidét is, akikkel együtt teszed meg ezt az utat.
Nagy izgalmakkal, kérdésekkel tele és persze a kis pillangókkal a gyomromban indultam el ezen a mondhatni hosszú úton. Március 8-án délután fél hat körül meg is érkeztünk Árkosra, az első mérföldkőhöz. Nagyon sok dolog játszódott le bennem, amikor átléptem a szállás küszöbét, de egyben biztos voltam: ha magamat adom, abból rossz nem lehet.
A második napi csoportdinamikában különböző technikai, kreatív, ötletes feladatokat kellett megoldanunk EGYÜTT – és ez a szó volt a kulcsa mindennek.
Mint ahogy a mesében is szokott lenni, az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett… és miért? Mert tudtam, hogy három hét és újból láthatok mindenkit, másfelől szomorú voltam, mert mindenki nagyon közel került a szívemhez a három nap alatt. Egy igazi lelki terápia volt ez az első mérföldkő, és biztos vagyok benne, hogy a többi után is hasonlóan fogok érezni. (Noémi)
Amikor megérkeztünk, az első gondolatom az volt, hogy ez egy nagyon ígéretes csapat lesz, és nagyon jó barátságok fognak kötődni. Mint kiderült, igazam is lett: már az első pillanattól fogva régi ismerősökként beszélgettünk az újonnan megismert társainkkal.
A hazafele tartó úton jöttünk rá arra, hogy mennyire összenőttünk ilyen kevés idő alatt. Eléggé csodálatos az, hogy egy ilyen nagy csapat ilyen kevés idő alatt ennyire megszeresse egymást. A kiértékelő alatt sokan használták a „második család” kifejezést; számukra és számomra ezzé fejlődött a képzés alatt ez a csapat. Szerintem ez az egész csakis Isten segítségével jöhetett létre: egyszerűen lehetetlen az, hogy egy több mint 30 főből és teljesen ismeretlenekből álló csapat úgy tekintsen önmagára, mint egy nagy család. (Dani)
A tél, a tavasz, a tél tavaszban; gyermek, lélek, gyermekben a lélek; játék, tanulás, játékban a tanulás. – MKT#1
Egy dolog jobb annál, hogy kajával várják az embert: a megérkezés. A sok „jaj, de jó, hogy megérkeztem”, „jaj, de jó, hogy minden jól ment azt úton”, „jaj, de jó, hogy nem bénáztunk úton idefele” – arc. Neveket még nem tudtunk, csak a szégyenlősségre volt időnk. Mindenki sunyin, a telefonjáról csak fél centire felemelkedve nézett a másikra. Akkor csak két dolog volt közös bennünk: az éhség és a kíváncsiság. Mindkettő hamar kielégíttetett.
Pici, apró, színes nevek és a kör volt az, ami az MKT-ban az embereket, mint árnyék kísérte végig. A „Csináljunk egy nagy kört” és a „nem látta valaki a neves lapocskát?” kérdések vezettek el az ismeretség, a barátság, a közösség és a család fogalmáig.
A rengeteg vicces és kívül-belül megmozgató játék, foglalkozás mindenkiből kihozta a jót és a barátot, közösséget formálva így belőlünk. Mindenki gondoktól mentesen, de szeretettel telve térhetett haza, várva a következő nagy utazást.
