„Semmi sem értéktelen. Minden, ami él, egyetlen nagy egész része. A lélegzetvétel a boldogság beszippantása.” (P. D. James)

Volt már veled olyan, hogy véletlenül észrevetted az égen a csillagokat? És amikor észrevetted őket, eszedbe jutott, hogy már nem is emlékszel rá, mikor néztél fel utoljára az égre? Volt már veled olyan, hogy egy tavaszon véletlenül elkezdtél gyönyörködni a színekben, illatokban, és a tavaszi zöldségek és gyümölcsök ízében? És eszedbe jutott, hogy a múlt tavasszal, vagy már sok tavasz óta nem éreztél ilyet? A boldogsághajszolás közben így felejtünk el boldogok lenni. Olyan dolgokat hajszolunk, amelyektől a boldogságunkat várjuk, és miközben ezt tesszük, elfelejtjük a mindennapi boldogságot. A hétköznapi mennyországot. Még a levegő illatát is elfelejtjük érezni. Kedvenc ételünk olyanná válik, mint bármilyen étel. Feladattá válik az életem. Már csak az vezérel, hogy túl legyek rajta, és megkapjam, amitől végre boldog leszek. De a boldogság olyan, mint a levegő, ami mindig van, mindig körülvesz, nem látható, de beszippantható. Élvezhetem a levegő illatát. És élvezhetem az életem illatát is. Ezernyi illat vesz körül. Kedvesem illata. A templom illata. Egy hideg sör illata. Egy pohár bor illata. Ilyen illatok alkotják a hétköznapi boldogságot. És az égen a csillagok. Körülöttem a fák és a virágok. Van időm szemlélődni? Megállni, lefotózni. Csak, hogy magamnak is üzenjem ezzel: észrevettem. Szép. Látni a szépet. Észrevenni az új ruhát, az új frizurát, az új cipőt. Az új életet. Elmondani: szép vagy. Jól áll neked az élet.

Nézz fel az égre. Gyakorold, hogy meglásd a csillagokat. Merülj el a látványban. Hogy mennyi minden van odafenn, ami van akkor is, ha nem teszel semmit érte. Csak élvezd. Ilyen a belső világod is.