„Az életet a saját buborékunkban utazva éljük le. Néha-néha sikerül áttörnünk a buborék falán valaki felé közelítve, de alapjában véve az úton egyedül megyünk végig, és egyedül távozunk.” (Piper Kerman)

Megérteni az élet alapvető árnyalatait. Például, hogy az együtt összetartozik a különnel. A közelség a távolsággal. Hogy együtt sem tudok igazán lenni valakivel, ha egyedül nem tudok lenni. Nagyon jellemző ránk, hogy folyamatosan társaságban akarunk lenni, és kétségbe esünk, ha egyedül kell lennünk, mert ilyenkor magányosnak érezzük magunkat. Pedig amikor egyedül vagyunk, akkor tanulunk meg önmagunk lenni. Önmagunkkal lenni. Ilyenkor gondolkodunk azon, mit érzünk, mi történt, mit tervezünk, mi hiányzik, mi rossz, mi jó, mi fáj, minek örülünk, vagy örülnénk. Ha mindig lekötöm magam, és folyamatosan mások társaságába menekülök, esélyt sem adok magamnak arra, hogy összeálljon, egyedül ki vagyok én. Az a buborék jó, hogy van. Ezeknek a buborékoknak az egymáshoz érintkezései, vagy egybenyílásai adják az életünk legszebb és legmélyebb megtapasztalásait. De ez nem lehet állandó. Ha mindig erre vágyom, és nem tudok elleni a kis buborékomban egyedül is, attól is megfosztom magam, hogy igazán átéljem, amikor egybenyílunk. Amikor megélhetnénk a közelséget valakivel. A magánytól való félelem igazi, mély együttléttől való félelmet is jelent. A mélyben ugyanaz húzódik: félek magamtól. Nincs olyasmi benned, amitől félned kellene. Bármi is vagy, bármi is van benned, rendben van. Engedd kijönni. Feljönni. Felfakadni. Nem lesz semmi baj. Ezek a kifakadások, felfakadások tesznek lassacskán képessé arra, hogy igazi, mély kapcsolatokat tudjak kialakítani másokkal. Hogy megéljem a közelséget.

Légy egyedül. Ne félj magadtól. Keresd önmagad társaságát, amikor egyedül vagy, és törekedj, hogy megismerd önmagad. Így tanulod meg, hogyan kerülhetsz közel egy másik emberhez is.

design: Farczádi Ali