„Nincs »elpocsékolt« élet, illetve csakis és kizárólag abban az esetben, ha egy ember szándékosan elfecsérli, eltékozolja azt.” (Lucy Maud Montgomery)

Tényleg van olyan, hogy szándékosan ki akarunk szúrni magunkkal. Van bennünk egy mély harag valami miatt, hogy úgy érezzük, meg kellett volna kapnunk valamit az élettől, és mert nem kaptuk meg, így próbálunk bosszút állni. Ez az, amikor szándékosan boldogtalanságra ítéljük magunkat. A másik az, amikor úgy érezzük, hogy mi olyan rosszak vagyunk, hogy nem érdemeljük meg azt a jót, amit az élettől kaphatnánk, és inkább szenvedünk, mint hogy kinyújtanánk a kezünket és elfogadnánk. Mindkettő eredménye egy szándékosan elpocsékolt élet. Mindez pusztán a saját hiedelmeink miatt van. Sokféle csomagolásban megtalálhatóak ezek a hiedelmek, de mindnek ugyanaz a lényege: úgysincs értelme, vagy úgysem érdemlem meg. Állj meg egy kicsit. Lassíts le a nagy ön-sorsrontásban. Tényleg ezt akarod? Mert meg tudod csinálni. Eredményesen el tudod érni, hogy elfecséreld, vagy elszúrd az életed, a hiedelmeidet képes vagy beteljesíteni. De valóban ezt akarod? Mert sokszor nem ezt akarjuk. Valójában boldogságra vágyunk, van bennünk vágy egy értelmes életre, de valahogyan önmagunknak állítunk akadályokat. Valóban ezt akarod? Mert ha nem, állj meg, hagyj fel ezzel a tevékenységgel. Hagyd abba, bármit is csinálsz, és figyelj egy kicsit befelé. És kifelé is. A belső hangodra, és a küldő hangokra. Figyelj, mint mondanak mások. Ha csak azt hiszed el, amit mesélsz magadnak magadról, bedugod a füled, és nem hallod, hogy van, aki hisz benned. Lehet másként is élni. Nem kell kicsinálnod magad. Nem kell leértékelned magad. Mondhatsz nemet a leértékelésre, és mondhatsz igent az értékességedre.

Érték vagy. Az egyetlen ember, aki akadálya annak, hogy valóban értékesnek is érezd magad, te magad vagy. Ez nehéz út. Megengedni magamnak, hogy lehetek értékes, és értékelhetem mindazt, amim van.

design: Farczádi Ali