„Ahogyan elmeséljük az életünket, ahogyan történetet faragunk belőle, azzal egyszersmind értelmet is adunk neki.” (Stephen Grosz)

Ha nem meséled el a történeted, mások mesélik el helyetted. Kezdődik ez azzal, hogy kisbaba korodban a szüleid helyetted, vagy a nevedben is beszéltek, szádba adtak szavakat, elmondták a nevedben, hogy mit gondolsz, mit szeretnél, mit érzel. Mivel ekkor még túl kicsi voltál ahhoz, hogy ezt te magad megtedd, ők tették ezt meg helyetted, és ez akkor rendben is volt. Ez pont olyan, mint amikor van egy macskánk, vagy kutyánk, és gondolatokat, érzéseket tulajdonítunk nekik, és megalkotunk számukra egy történetet. De ez a történet valójában nem a macska története, hanem a gazdié, aki a macskát használja eszközként, hogy elmesélje a történetét. Ezzel sincsen semmi baj. Tudjuk, hogy a macska egy eszköz a gazdi meséjéhez. Amikor már tudunk beszélni, gondolkodni, véleményt alkotni, emlékezni, és még mindig mások mesélik helyettünk a történetünket, és így ők adnak értelmet is az életünknek, az már problémás. De sose fogják abbahagyni, ha nem nyitod ki a szádat, és nem mondod azt, hogy nem, bocsi, ezt ti gondoltátok, hogy én így éreztem magam, amikor babaként meztelenül fotót készítettetek rólam, de én nem ezt gondoltam, és nem ezt éreztem. És őszintén szólva most is egészen mást gondolok, és érzek, mint amit ti gondoltok arról, hogy gondolok. Ekkor kezdek el élni valóban a beszéd képességével. Ez nagy csalódás lehet minden szülő számára. Kiderül, hogy nem, ez a gyerek nem az, akinek gondoltuk, és nem is lesz az, akinek szerettük volna, hogy legyen. Van saját történeted. Meséld el, adj értelmet neki. Értsd meg és add tovább. Mondd el.

A történet elmesélése szorosan kapcsolódik önmagad meghatározásához, és az identitásod kiformálódásához. Így válsz egyedivé, megismételhetetlenné, utánozhatatlanná. Mert valójában mindig is az voltál.

Design: Farczádi Ali