És megérkeztem.

Ijesztően nagy és elbírhatatlan nehéz csomagokkal körülvéve álltam egyedül a kolozsvári vonatállomás előtt – és vártam. Vártam az egyik ismerős arcú önkéntesre, akinél az új lakásom kulcsa volt. Vártam arra, hogy kiderüljön, mit is hoz a következő fél év.

Ismét egy új kezdet.

Új város. Új lakás. Új munka és természetesen új emberek forgataga, amelyben minél hamarabb meg kell találnom majd a helyem.

Hogy kész voltam-e rá? Egyáltalán nem.

Amint átvettem az izgatottságtól remegő kezeimmel a kulcsokat, tudtam, nincs visszaút. Viszont álmodni sem mertem volna arról, hogy életem egyik legszebb időszaka vár rám.

„Mi még nem ismerjük egymást” kezdetű párbeszédek sokasága, kacagással átszőtt felejthetetlen pillanatok, első közös inside joke létrejötte, fáradtságtól ágyba zuhanós esték, csillámporos lépések nyoma. Mindezek csak egy töredékét mutatják azoknak a dolgoknak, amelyeket az Erdélyi IKE nyújtott számomra.

Köszönöm nektek, hogy befogadtatok, és oly sok emlékkel, illetve tapasztalattal távozhattam tőletek!

A lehetőség, hogy az IKE önkéntese lehetettem és ezáltal Titeket is megismerhettelek, teljesebbé tette az életem.

Kösziii!