Egy öregedő ifjú gondolatai az IKE 100 éves jubileumán

Kedves Ifjú Barátaim!

A 2000-ben megjelent és az IKE történetéről írt könyvem bevezetőjében ezt írtam: „Sokszor csodálattal és elcsodálkozva tekintünk vissza az erdélyi református gyülekezeti tagok, presbiterek, gondnokok példamutató egyház melletti kiállására a kommunista évtizedek alatt. A sorozatos fenyegetések ellenére is hősies kitartással vállalták, szinte valamennyien, egyházukat és hitüket. Honnan az erő, a helytállást tápláló erkölcsi tartalék? Meggyőződésem, hogy a református egyházban a két világháború között beindult belmisszió ifjúságot célzó szolgálatában találtak erőforrásra.  […] Ez a mozgalom közvetítette számukra Isten megtartó igéjét. Lelkészi szolgálatom ideje alatt nem egy olyan gyülekezeti taggal és presbiterrel beszélgettem, aki lelkesedéssel szólt a mozgalomról, és hálás szívvel emlékezett vissza arra, amit az IKE-től kapott. Hatása azonban túlterjedt a felekezeti határokon és felülemelkedett a helyi gyülekezetek szintjén, különösen miután hivatalos lapja, az Ifjú Erdély megjelent és fóruma lett a mozgalomnak. A folyóirat sok tudóspalántának lett melegágya, akik később nemzetközi hírnevet is szereztek maguknak a legkülönbözőbb szakterületeken. Írók, költők, színészek, képzőművészek, matematikusok, fizikusok, társadalomtudósok, természetbúvárok neveire bukkanunk a folyóirat cikkeit olvasva. Megérné végigkísérni sorsuk alakulását!” Mi volt hát az a hihetetlenül inspiráló közeg, vagyis az IKE?

Indulás

Nem akarlak untatni történelmi adatokkal, de azt azért engedjétek meg, hogy nagyon röviden felidézzem azt a korszakot, amelyben az IKE született, és kezdeti, áldásos szolgálatát kifejtette. Ezt általában így nevezzük: a két világháború közötti idő. Hivatalos megalakulását önszerveződéssel létrehozott bibliaórás csoportmunka előzte meg a Kolozsvári Református Teológián (ekkor indultak be a Református Teológián a napjainkban is működő szerda esti bibliatanulmányozások). A hivatalos megalakulás helyszíne Teológia a díszterme, időpontja 1921. február 28., amikor csupán 30 teológiai hallgató csatlakozott a mozgalomhoz, mert a diákok többsége bizalmatlanul nézte és „pietistának” titulálta a bibliakörök tevékenységét, tehát az újonnan megalapított egyesületet is. „Ez a magatartás akkor, amikor a mai belmissziói mozgalmaink még csak csíráit bontogatták, némileg érthető is volt” – emlékezik vissza László Dezső egykori IKE utazótitkár. „A belső építőmunka három körben folyt: az egy csoportban végzett bibliatanulmányozást a szociális és missziói körök munkája egészítette ki” – állapítja meg ugyancsak László Dezső. A teológiai hallgatók missziói munkát ekkor még csak az alsóvárosi konfirmandusok között végeztek. Első irányítója Kecskeméthy István teológiai tanár volt, aki kiemelkedő szerepet vállalt az erdélyi belmisszióban. Az első iskolai év (1921–1922) a megerősödést szolgálta. Ez alatt a bizalmatlanság eloszlott, és a tagok száma a kétszeresére nőtt, ami arra késztetett még két teológiai tanárt, hogy részt vállaljanak a bibliaórai tevékenységben.

Belmisszió és liberalizmus

Az imént említettem a belmisszió kifejezést, amely mellett itt most hadd időzzek el néhány gondolat erejéig. Ez az egyház missziói szolgálatának egyik sajátosan erdélyi értelmezése: nemcsak az egyházon kívüliek között kell végezni a missziói munkát, hanem az egyháztagok között is. Miért volt erre szükség akkor? Most egy másik szót említek: liberalizmus. Ez a filozófiai/teológiai irányzat az első világháború előtt igen nagy kárt okozott és hihetetlen méretű rombolást végzett világszerte az egyházban. Nem akarlak most itt filozófiai meghatározással untatni, ezért csak egyetlen példát hozok fel, amelyből megláthatjátok az irányzat kártékonyságát. Az 1800-as évek vége felé Genfben, Kálvin városában, a teológiai képzés során a lelkészjelölteknek rengeteg úgynevezett modern tudományágat tanítottak, a Szentírással ellenben csak egyetlen félévet foglalkoztak. És ne gondoljátok, hogy e félév alatt elsajátíthattak alapvetőbb bibliai ismereteket.  E félévben semmi mást nem tettek, mint kézbe vették a Szentírás ótestamentumi részét, pusztán csak azért, hogy meglássák, hogyan néznek ki a héber betűk (a nyelv tanításáról szó sem volt, a szöveg megértéséről sem), aztán kézbe vették a Szentírás másik részét, az Újszövetséget, hogy meglássák, hogyan néznek ki a görög betűk. Ezzel a Szentírással való kapcsolatuk befejeződött – ismervén a teológiai liberalizmust – szinte örökre. Nem is lett volna baj, ha mindez a filozófiai, a nyelvészeti, vagy akár a vallástörténeti tanszéken történt volna. De lelkészjelölteket képező intézményben volt ez így! A prédikáció ezek után nem lett más, mint elvont tudományos értekezés, filozófiai eszmefuttatás, erkölcsi kérdésekről tartott moralizáló esszé, de Isten hirdetett igéje nem.

Új reformáció

Nos, kedves barátaim, a liberalizmus korában ilyen, vagy ettől nem sokban különböző állapotok uralkodtak az erdélyi egyházban is. Hirdetett ige hiányában az egyházi élet elsorvadt, kiszáradt, elveszítette igazi közösségi jellegét. Krisztus földi teste igen lesoványodott a gyenge tápértékű eledel miatt. Az egyházi élet merő formalizmussá vált. A gyülekezeteknek nem élő, hanem csak névleges, többnyire csak papíron nyilvántartott tagjai voltak, amely élettelen és lélektelen intézményi keretek között csupáncsak társadalmi feladatot teljesített Krisztus parancsa helyett. Ebben a sivár, egyházias életben felüdülést jelentett az, hogy újra felfedezték Isten igéjét (nem utolsó sorban Kálvin munkáinak előbányászásával). Új reformációra volt tehát szüksége az egyháznak, amely megint útnak indítja, ezennel a saját keretei között, a megújító isteni igét. Amint a 16. századi reformációnak a lényege az igehirdetés volt, úgy ezzel az igével akarták élővé és hatóvá tenni a kiszikkadt egyházi életet. Úgynevezett újreformátori folyamat kezdődött el a liberalizmus áldatlan hatása miatt lelkileg teljesen kiszáradt egyházban. Ezt nevezzük belmissziónak. Ugyanazzal a lendülettel indult el a hirdetett ige gyülekezeti életet újítani, mint négy évszázaddal korábban. Erre pedig az erdélyi lelkek igencsak szomjúhoztak, kiváltképpen a Trianon okozta megrázkódtatás után. Isteni gondviselés volt tehát az ige égből alászálló harmatja a Trianon okozta tünetegyüttes közepette. Nem is maradt el az eredménye. Gombamódra kezdtek el szaporodni a belmisszó intézményei, vagyis munkaterületei (Vasárnapi Iskola, IKE, Nőszövetség, Férfiszövetség), hogy életet vigyenek az addigi ugyan létező, de hangsúlyozottan kultúrprotestáns szemlélet alapján működő egyletek kiüresedő keretei közé. Az IKE ennek a tömény evangéliumi tartalommal belendülő mozgalomnak a mérsékeltebb, nem pedig a szélsőséges vonulatából jött létre.

Nyitás

Példaként, természetesen, a nemzetközi szervezet állt előttük, de ezt sajátosan erdélyi formában szervezték meg. A nemzetközi szervezet egyik igen fontos alapelvét léptették életbe: Az YMCA nem azért jött létre, hogy kioktassa az egyházat munkája elvégzése módszeréről, azért sem, hogy helyettesítse az egyház munkáját. Segíteni és szolgálni kívánja az egyházat, amely Istentől arra rendeltetett, hogy segítse és üdvösségre vezesse a világot. Erdélyben igen erőteljesen kihangsúlyozódott ez az egyházi elkötelezettség, olyannyira, hogy a mozgalom szervesen beépült az egyház szerkezetébe, miközben külföldön érződött egyfajta párhozamosság a két intézmény között. Tehát Erdélyben az IKE-munkához a református egyház adott keretet és védelmet. Itt munkáját erőteljesebben meghatározta a református egyház, és ettől kapta erőtejes hitvallási színezetét is, hiszen az Egyesület megszervezői, éltetői és tagjai többségükben ennek az egyháznak voltak a tagjai. Ez, persze, nem jelentett elszigetelődést és merev elzárkózást sem a többi felekezet, sem a nemzetközi, hasonló célt szolgáló egyesületek előtt.

A szerkezet

Ha végignézzük az első IKE-szabályzat azon szakaszát, amely az általános elvi rész után következik, jól láthatjuk, hogy az Egyesületnek szándékosan olyan szerkezetet szántak, amely beépíthető a református egyház szerkezeti keretébe. A helyi csoportok felügyeletét, védelmét és irányítását a helyi egyházközség lelkésze végezte és biztosította, a presbitérium (vagy parókiális tanács) nevében. Az egyesület feloszlása esetén minden vagyona a református egyházközség tulajdonába ment át. Indokolt esetben az egyházközség presbitériuma fel is oszlathatta az egyesületet (ha ti. az egyesület belső életében egyház- vagy hitvallásellenes irányzata ütötte fel a fejét). Az egyházi szerkezettel történő harmonizáció egy lépcsőfokkal magasabban, egyházmegyei szinten is meglátszott: az egyházmegyei választmányt az egyházmegyék területén működő helyi egyesületek állítottak. Ez a helyi közösségek képviseletéből állt, amely elnököt, titkárt és pénztárost választott. Az egyházmegyei választmányok pedig egyházkerületi választmányt hoztak létre. Mind az egyházmegyei, mind az egyházkerületi választmány az Igazgatótanács védelme és felügyelete alatt állt, ahová működésükről jelentést kellett tenniük. Nem azért hangsúlyoztam ennyire erőteljesen az egyházi szerkezetbe történő beépülést, hogy megriasszalak titeket, ez nem valamiféle ördögtől való, káros hierarchia volt, amely túlzottan kilengett az ellenőrzési és a felügyeleti szerep felé. Erre egyrészt a megváltozott politikai helyzetből adódó fenyegetettség elhárítása végett volt szükség, másrészt pedig azért, hogy megmaradjon az egyesület hitvallási tisztasága, és távol lehessen tartani tőle a kósza, világnézeti kísérletezés nyomán előállt gyanús teológiai irányzatokat.

Személyes

Az öregség ismertető jele az, hogy az ember egyre többet emlékezik a saját múltjára. Engedjétek meg nekem is, hogy az IKE és az egyház kötődésének témakörében a történelmi visszapillantás után a saját tapasztalatomat is elmondjam. A 20. század 90-es éveiben az IKE nyitott volt a határokon túli egyetemes ifjúsági mozgalmak előtt, azokkal eleven, rendszeres kapcsolatot tartott fenn, tehát belekapcsolódott a nemzetközi vérkeringésbe. A nyolc évre terjedő két elnöki mandátumom alatt elég sokat jártam az IKE képviseletében külföldön. Rész vettem az éves rendszerességgel megrendezett közös YMCA közgyűléseken, a különböző testvérszervezetek keretében szervezett munkaközösségekben, protokolltalálkozásokon, a partneregyesületekkel közösen rendezett programokon stb. Ezeken a gyűléseken, bizony, gyakran megtörtént, hogy egyik-másik felszólalásomra jól hallható moraj volt a válasz. Olyan hozzászólások voltak ezek, amelyekben kiemeltem az Erdélyi IKE szoros kötődését a gyülekezeti élethez, a református egyházhoz. A moraj okát később értettem meg. Az európai YMCA ugyanis, bármelyik országban működött is, keresztyénnek ugyan vallotta magát – mert, úgymond, Jézus Krisztusnak gyűjtött ifjú sereget –, de felekezetinek már nem. Munkáját mindenféle egyházi kötődéstől függetlenül végezte. Globális szervezetté vált, amelynek már nem volt semmiféle kapcsolata a felekezeti egyházakkal. Nemzetközi ifjúsági mozgalomként maga is szabályos egyházzá vált, úgy működött, mint bármelyik más vallásos szervezet. Ezért az egyházakban valós versenytársat látott.

Nem tudom, mi a helyzet ma a külföldi szervezettel fenntartott kapcsolat terén. Ami engem, a kötődés kapcsán, még ma is érdekel, az az IKE munka hazai sorsa. Nem véletlenül emeltem ki korábban az Erdélyi IKE sajátosságaként a gyülekezeti és egyházi kötődést, amely megkülönbözteti a nemzetközi szervezetektől. Ezzel akartam jelezni, hogy az itthon létrejött, alapjában véve református egyesület az anyaszervezet keretei között találta meg sajátos feladatát. Furcsa tán, de ma is ugyanaz a liberalizmus fenyegeti közösségeinket, mint annak idején. Ennek nyomán a globalizáció igyekszik eltörülni minden népi, nemzeti, egyházi sajátságot. Ebben a nyomasztó helyzetben kell felismernie újra az erdélyi református ifjúsági egyesületnek a maga feladatát: fel kell kutatnia és sajátos nyelvén meg kell szólítania az egyháztól elidegenedett vagy ennek a peremére sodródott ifjakat,  és vissza kell hoznia őket az egyházba. 

Végszó

Az IKE születése utáni években három lelkes teológiai hallgató látogatta meg a székelyudvarhelyi és a sepsiszentgyörgyi református kollégiumot. Álljon itt útravalónak egyikük hitvallásnak is beillő, azóta is időszerű biztatása az IKE-munkáról és Krisztus-követő életről: „hadd lássa meg a világ és e világ káromkodó divatosai, árral-úszó fölényeskedői, modernjei, hogy így is lehet élni: imádkozva, divattalanul, egy világ áradatával is szemben, alázatosan és hűséggel a múlt iránt […] munkálkodni, örökkévaló célok szolgálatában állva”.