„Nos… kelleni fog pár égősor, mécses… Tudja valaki, hogy melyik raktárban vannak a mécsesek? Ne felejtsük el a lampionokat se. Vajon minden elem működik az égősorokban? Már alig várom. Remélem, hogy sokan jönnek. Tényleg, meghívtátok az ismerőseiteket facebookon?”  Számtalan kérdés, kijelentés… de annál több megfelelő válasz és megoldás. Egyre inkább érződött, hogy a Hangoló(dás) tölti be napjainkat. 

Ilyenkor különösen izgatott vagyok, és valahogy a kávé is sokkal finomabb az irodán.

Aztán eljött a nap. Minden bepakolva a mikrobuszba, szép ruha rajtunk, finom kalács, finom tea – és persze a jókedvünket sem felejtettünk otthon. 

A Református Kollégiumban már vártak a barátságos diákok segítőkész kezekkel, mosollyal és kíváncsisággal a szemükben érdeklődtek, hogy hol és miben tudnak még segíteni… pikk-pakk készen volt a terep.

A kapu nyitva állt, a Kolozsvári Református Kollégium udvara picit más ruhába öltözött, és egyre többen érkeztek. Az első 100 ember után már nem számoltam, s lassan minden széket elfoglaltak. Mögöttük megannyi ember kukucskált a színpad fele.

És felcsendült az ének. Elsőként a Kolozsvári Református Kollégium Énekkarát hallottuk, majd Kiss-Cserey Zoltán áhitata szólt a jelenlevőkhöz, ezt követően pedig a FIKE-banddel énekelhetett együtt a közönség.

Nehéz lenne leírni azt az érzést, amikor ennyi fiatal együtt énekel és közösen imádkozik – talán egy hétköznapi csodának mondanám. Együtt énekelni olyan volt, mintha egymás lelkével találkoztunk volna. A találkozás, ami energiát és lendületet adott szürke hétköznapjainkhoz. 

#köszihogyottvoltatok