„Talán az a szép hosszú élet titka, ha az ember nem néz hátra annyit.” (Johanna Adorján)

Néha hátra kell nézni. Sőt, vannak olyan állomásai az életnek, amikor egészen hosszú időt kell eltöltenünk az emlékeinkben, hogy végre valóban a jelenben élhessünk. Séta az emlékekben. Végigsétálni önmagunkkal a megtett úton, jelen lenni a múltunkban önmagunkkal, átélni, átérezni, együttérezni, megérteni, és fokozatosan, lépésről lépésre elengedni. Ez az életelgyászolás módja. Nem tudunk addig tovább lépni könnyen és szabadon, míg nem gyászoltuk el az életünket. Amit nem gyászoltunk el, az a múltunkba köt. Nem válik emlékké, örök jelen marad. Teher, amit cipelünk. Nehezék. Nem tudunk repülni, ha ezer seb, törés, fájdalom és csalódás jelenvalósága húz le a mélybe. Néha hátra kell tekintenünk. Sőt, vannak állomások, ahol néznünk, hátra mennünk, elidőznünk. Képzeletben ott lenni, és megtalálni magamat abban a fájdalmas vagy boldog emlékben, ami nem enged a jelenben lennem. Megérteni akkori önmagam, szeretni őt, aki voltam, majd elbúcsúzni. Mindig velem marad minden önmagam, aki valaha voltam, de hogy hogyan marad velem, azt hátratekintéseim határozzák meg. Elbúcsúzni a múlttól annyit jelent, mint felszabadítani magam. A jelenben élni. Az akkorból a mostba megérkezni. Míg nem búcsúztam el, hátratekintgetéseim megfosztanak a mostom átélésétől. A múltamban élek. Gyászold el. Engedd el. Búcsúzz el. Szeresd, öleld meg magad, aki voltál, hogy az lehess, aki lettél.

Élni az életem azt jelenti, hogy tisztában vagyok vele, hogy ami most van, ugyanolyan múlttá válik, mint ami már elmúlt. Csak most élhetem meg úgy, ahogyan szeretném. Majd elengedem. Engedem magam életre-kelni.