,,Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot” (József Attila, Az Isten itt állt a hátam mögött…)

A szabadság illúziója igyekszik időről-időre átvenni Isten helyét, hamis ígéretekkel kecsegtet, azt sugallja, hogy korlátok nélkül boldogok lehetünk. Ahogy egyre inkább önálló útra térünk, úgy veszítjük el a belső békét, a hit biztonságát. Nem egyik pillanatról a másikra történik mindez, hanem észrevétlenül, apró döntések, lassan távolodó tekintetek mentén. A lélek egyre zajosabb lesz, az öröm helyett a kielégíthetetlen vágyak és a mulandó élmények hangosítják fel a mindennapokat. A fontos dolgokat sorban félretesszük. Az igét, a lélek meztelenségét, a szelídséget, bizalmat. Érezzük, hogy a jelenlét így soha nem teljes, mert mindig egy előző és egy következő pillanattal áll kapcsolatban. A múlt-jövő párhuzama váltakozik.

Hosszú bolyongás után a lélek mégiscsak elkezd türelmetlenkedni, nyugtalansága megköveteli, hogy ne fogadjuk el a hozzávetőleges igazságokat, az illúziót. Talán mindannyian éreztük már ezt a fajta zavart, csendes elégedetlenséget, ami arra hív, hogy mélyebbre nézzünk. Isten megengedi nekünk az eltávolodást, hogy később felismerhessük a hiányát. A kis fényünk pislákolni kezd, létezni szeretne, gyertyalángként, ami megvilágít, melegít belülről. Elfáradt abban, hogy mindeddig csak látszott, de nem létezett. Hogyan közeledjünk ehhez a teljesedni vágyó jelenléthez, amiről talán már csak emlékeink vannak? Hogyan léphetünk át a különbségek és hiányok hálóján?

Néha nem is azonnali válaszokra van szükségünk, hanem arra, hogy fel merjük tenni a kérdéseinket, hogy nyitott szívvel keressünk. Elindulunk a megfelelő irányba, miközben a hiányérzet helyett a forrásra hagyatkozunk, és áthelyezzük a figyelmünket az igazi Ajándékozóra, a Krisztusra. Felismerjük, és ez nem mindig könnyű, hogy a jelenléte sokkal fontosabb, mint az ajándékai. Így válhatunk valódi sóvá, miközben nem vesztődünk el a világ ízeiben, hanem befogadjuk Isten világosságát, és azt tükrözzük vissza az emberek felé. A hit lesz a megélt valóság, az itt és mostban, a kapcsolatainkban, egy ölelésben, mosolyban, táncban, a csendben és a böjtben, a szeretet jelenlétében.