Szeptember 17–20. között, Parajdon került sor Munkatársképző Tanfolyamunk első szemináriumára. A korábban tavaszra tervezett MKT-t a járványhelyzetre való tekintettel időzítettük új időpontra, hogy az érvényben levő szabályokat betartva mégis találkozni tudjunk az ifjúsági és gyülekezeti munka iránt érdeklődő fiatalokkal. Az alábbiakban két résztvevő fiatal számol be az első közösen eltöltött hétvégéről.

Az elmúlt időszakban bizonyára minden ember fejében megfordult legalább egyszer, hogy mekkora nyűg számára a maszk viselése, a távolság kínos betartása, és a sok, vírus miatt elmaradt fontos esemény hiánya. Mi is hasonló gondolatokkal indultunk el Parajdra, az IKE munkatársképző tanfolyamára szeptember 17-én. Amint az MKT alatt kiderült, pontosan ezek a szigorú szabályozások teremtették meg a lehetőséget, hogy MÉGIS találkozhassunk. Maszkban, folytonos kézfertőtlenítéssel ugyan, de mély gondolatokkal tölhettük ezt az alkalmat, megtanulva: minden egymással és Istennel töltött idő ajándék, ilyenkor különösen!

Kezdhetnénk úgy ezt a beszámolót, hogy az elmúlt hétvégét dicsérjük, hogy elmondjuk, mennyire tele volt feltöltődési lehetőséggel, de akkor hazudnánk. Illetve nem hazudnánk, csak eltitkolnánk az igazság egy részét. Igen, valóban szép volt, de némelykor fájdalmas igazságokkal teli. Mert szembeállított minket legnagyobb kritikusunkkal: önmagunkkal. És önmagunkkal szembenézni az egyik legnehezebb dolog. De ha nem nézünk szembe, nem tudunk fejlődni, nem tanulunk belőle. És önismeret nélkül nem lehet alkotni, nem lehetünk teljesen önmagunk, ha nem tudjuk, kik vagyunk, ha nem látjuk tisztán az önmagunkról alkotott képet, másoknak sem tudjuk teljesen önmagunkat adni.

A hétvége során elgondolkodtató áhitatokon vehettünk részt, időt kaptunk önmagunkkal lenni, felfedezhettük, hogy mindenki vívódásokkal él, mindegyikünk titkokat hordoz, és éppen ezért vagyunk értékesek, mert mindezek tesznek azzá, akik vagyunk, mindezek a tapasztalatok, megbánások, hibák, örömök, könnyek hoztak össze minket, tesznek emberré.

Csütörtök délután érkeztünk meg a helyszínre, idegenkedve, kissé szorongva, de ez a szorongás hamar elszállt, fél óra sem kellett, és könnyesre nevettettük magunkat. Vacsora után ismerkedtünk kicsit, majd a takarodó miatt félbemaradt maffiázás után nyugovóra tértünk.

Péntek reggel gitárszóra ébredtünk, majd közös reggeli után egy mozgalmas áhitaton és önismereti játékokon vehettünk részt Lucas és Adél vezetésében. A Foltmanók életén keresztül reflektorfény alá került az önértékelésünk, az Úrba vetett hitünkből fakadó szeretet önmagunk iránt. Elképzeltük, milyen lesz az életünk 20 év múlva, ami meglepő értékeket hozott a felszínre. Elődeink bölcs szavait hallgatva elgondolkodhattunk, hogy mik azok a bennünk elrejtett értékek, amelyeket nem akarunk látni.

Nick Vujicicnek köszönhetően rájöhettünk arra is, hogy a hibáink, melyek miatt sokszor szégyenkezünk, amelyeket el akarunk rejteni a világ elől, valójában adottságok, s csak rajtunk múlik, hogyan használjuk fel őket. Ebéd után elővettük a bennünk rejlő kalandvágyó, alkotó gyermeket, s elképesztő kreativitást igénylő hidakat építettünk, majd egy ping-pong bajnokság és egyéb közös játék után részt vettünk egy IKE-kvíz nevű programon, ahol rengeteg érdekességet tudhattunk meg az IKE múltjáról, és csalódottan konstatáltuk, hogy a szivatás még nem hivatalos szeretetnyelv. Takarodó előtt jutott idő maffiázni is, mindenki örömére.

Szombaton reggeli torna gyanánt egy játékkal indítottunk. Reggelit követően az áhitat jelentős részét online tartotta Anita. Ő, Emese és Kata sajnos egész MKT alatt csak otthonról csatlakozhattak hozzánk, de így is mindent megtettek azért, hogy valamilyen szinten a csapat és az MKT aktív részesei legyenek. Többek között ezért is volt különleges a szombat reggeli áhitat. A délelőtti foglalkozások alatt kiderült, milyen lakásunk lenne, ha együtt laknánk, hogyan viselkedhet egymással két nehezen összeférhető nép, és az is, miként látjuk egymást külső szemlélőként. Egy nehéz, de mélyen elgondolkodtató kérdés – orvosként kit mentenénk, ha tehetnénk – zárta le a délelőttöt.  

Ebéd után elkezdődött a hétvége legmélyebb és legőszintébb programja, a bibliodráma. Témánk Zákeus története volt, ráhangolódásként csoportdinamikai és önismereti játékokat játszottunk. Ezek alatt különböző eszközök segítségével fejeztük ki magunkat, és mutattuk be legfontosabb értékeinket. A bemutatások után hangzott el az első nagyon merész, személyes kérdés, amire a választ hármas csoportokban kellett megbeszélnünk, majd ugyanezt valamilyen kis jelenet által bemutatnunk a többieknek.

Ezek a bemutatók az őszinte beszélgetések kulcsait, a bizalom és az erős csapatkohézió alappilléreit képezték. Miután szerepet választottunk, végre  felöltöztünk történethez méltóan, majd egy interjú segítségével teljes mértékben sikerült feloldódni az elvállalt szerepben. Történetünk szinte észrevétlenül merített magával nehéz, különböző önismereti és pszichológiai kérdéseket, melyekről a csapatunk már a legőszintébben tudott beszélni.

Ezt követően újabb ping-pong meccsek sorozata következett, majd vacsora után fellobbant a tábortűz, s együtt tapasztalhattuk ki a pillecukor-sütés rejtelmeit, valamit előkerültek a gitárok is az elmaradhatatlan tábortüzes daloláshoz. Villanyoltás előtt hagyománnyá avattuk az esti maffiázást, majd néhányan közös filmezésbe kezdtek, természetesen maszkban, melynek maszkban alvás lett az eredménye.

Vasárnap a közös reggeli után egy megindító áhitatot hallhattunk Lucasnak és Rebinek köszönhetően, melyhez Timi és Dávid nyújtotta a zenei aláfestést. Ezután közösen kiértékeltük a hétvégét, mely a lelkileg feltöltő jelzőt kapta. A búcsúzás nem is volt búcsúzás, csupán egy kisebb szünet, mert, habár nem mondtuk ki, de mindenki nagyon várja a következő közös hétvégét, s hiába választ el pár száz kilométer, lélekben ugyanolyan közel vagyunk egymáshoz, mint Parajdon voltunk.

Ha egy gondolat megmaradt bennünk a hétvége után, akkor ez az: Isten az embert nem TÖKÉLETESNEK teremtette, hanem ÉRTÉKESNEK. Mindannyian értékesek vagyunk, és meg kell tanulnunk annak látni magunkat, hiszen az Úr gyermekei vagyunk, Ő pedig olyannak szeret minket, amilyenek teremtett. Az Ő szemében nagyon értékesek vagyunk, hát lássuk mi is annak önmagunkat.

Tamás-Balha Bernadett és Székely Kincső