„Hogy megismerjük az életet, ami ránk vár, fel kell áldoznunk az életet, amit terveztünk.” (Joseph Campbell)

Néhány igazán nagy tervem feláldozására emlékszem az életemből. Ezek a tervek akkor nekem nagyon nagyoknak tűntek, és ezért nehéz is volt feláldoznom őket. De arra is emlékszem, hogy minden ilyen feláldozást valami egészen nem-tervezett életszakasz követett, olyan tapasztalatokkal, ajándékokkal, amelyeket nem tervezhettem volna meg, mert a létükről sem volt tudomásom. Az előre eltervezett életemet feláldozni azért, hogy megismerjem az életet, ami rám vár, azt jelenti, hogy képes vagyok engedni. Engedni az életnek. Engedni a valóságnak, ami átírja a terveimet. Engedni a helyzet szülte változásoknak. Rugalmasságot jelent. A rugalmasság a kibontakozó élet legfontosabb összetevője. Amikor rugalmasságról beszélünk, akkor nem határozatlanságra vagy bizonytalanságra, és legkevésbé sem gerinctelenségre gondolunk. A rugalmasság azt a képességet jelenti, hogy képes vagyok engedni a terveimből, ha erre van szükség. Képes vagyok engedni a megváltozott helyzetnek, képes vagyok engedni a másiknak. Egy ilyen engedés mindig elengedés is. Elengedek valami az elgondolásaimból, a terveimből. Abban a reményben teszem ezt, hogy annak, amit elengedtem, a helyén valami új bontakozik majd ki. Az ilyen értelemben megtett elengedés olyan, mint egy magocska, amit elengedésünkkel elvetettünk. Abban reménykedünk, hogy kihajt és felnövekszik, majd idővel gyümölcsöt hoz. Egy kicsit hasonlít ez a halálhoz. Amelyik mag meghal, az hoz gyümölcsöt.

Tervezz, amikor arra van szükség, de engedd el, ha az élet úgy hozza. Engedd el a megvalósulatlan, vagy megvalósíthatatlan terveket, hogy a helyükön valami új bontakozzon ki. Engedd magad növekedni.

design: Farczádi Ali