Vegyes érzésekkel indultam el az MKT harmadik szemináriumára. Bármennyire is vártam már, hogy újra lássam a társaimat, velük együtt tanuljak és fejlődjek hitben és lélekben, szívemben végig ott lapult a gondolat, hogy ez az utolsó alkalom, amikor mindezt megtehetem.

Ahogy megérkeztünk, máris otthon éreztem magam. Bár sosem jártam még a szeminárium helyszínén, a sok mosolygós arc egyből felidézte azt a sok szép emléket, amit az előző két szeminárium alkalmával szereztem. Olyan volt, mintha csak percekkel azelőtt találkoztunk volna utoljára, és folytathattunk mindent ott, ahol abbahagytuk. Mindenkinek volt egy jó vicce, vagy izgalmas története amit megosszon a többiekkel, akár egy nagy családi összejövetelen. A nagy öleléseket és boldog nevetéseket felváltotta a közös tábortűz melletti éneklés és pillecukor-sütögetés meghitt hangulata. Egy olyan pillanat ez, amikor a világ egy kicsit elcsendesül, mintha a Föld forgása is lelassulna, és egyetlen másodpercre csak mi léteznénk: egy nagy csapat fiatal, akiket családdá kovácsolt az Istenbe vetett hit és szeretet. Hisz láthatatlanul ugyan, de Ő is ott volt közöttünk: a tűz melegében, a dicsőítés dallamában, a szél susogásában, de leginkább a szívünkben.

Áhítatok, csapatmunkák, lelkészekkel folytatott mély beszélgetések, valamint az elméleti és gyakorlati képzések egyaránt bővítették ismereteinket, és megerősítették a hitünket. Az eleinte fárasztónak ígérkező reggeli tornák és a hosszú séták utáni elégedett mosolyok mind-mind annak bizonyítékai voltak, hogy a komfortzónánkból kilépve is lehet örömöt találni. Ezek a közösen átélt pillanatok nemcsak testileg frissítettek fel bennünket, hanem lelkileg is közelebb hoztak egymáshoz. A nap végén lezajló kiscsoportos beszélgetések őszintesége pedig ledöntötte azokat a falakat, amelyeket a távolság emelt közénk, egymástól tanultunk a mindennapi élet szépségeiről és az Úr kegyelméről.

A harmadik szeminárium témája az apostoli út kezdete, én mégis sokáig úgy éreztem, hogy számomra ez valaminek a végét jelenti. Nem lesz több közös imádság vagy áhítat, nem énekeljük el többször az általunk kitalált himnuszt, ahogy az esténkénti közös zenélések és nagy beszélgetések is csupán emlékét őrzik majd egy felejthetetlen élménynek. Utólag jöttem csak rá, hogy az utunknak nem szakad vége az MKT lezárásával – sokkal inkább itt kezdődik el. A három szeminárium indított el minket az úton, melyet Isten rendelt számunkra. Hiszem, hogy az itt szerzett tudás és élmények észrevétlenül formáltak bennünket, és megtanították, hogy bármilyen akadállyal is nézünk majd szembe, mindig lesz Valaki, akiben bízhatunk, akihez fordulhatunk.

Én ezért a tudásért és az itt kialakult barátságokért örökké hálás leszek.