„Ebben az életben egy a fontos: az ember ne felejtsen el rácsodálkozni a dolgokra és ne is lepődjön meg semmin.” (Natalija Nyikityina)

Rácsodálkozni és meglepődni nem ugyanaz. Hogy megértsem a kettő között a különbséget, meg kell értenem az élet tőlem függetlenül való létét. Hogy nekem van egy elgondolásom a világról és benne az életről, de ez az elgondolás nem maga a világ, és nem maga az élet. Csupán az, amit gondolok róla. De a világ és az élet több, mint amit gondolok. A meglepődés és a csalódás testvérek. Egy forrásból fakadnak. Abból a forrásból, hogy elvárásaim vannak az élettel kapcsolatban. Azt gondolom, az életnek valamilyennek kell lennie és a világnak valahogyan kell működnie. Pozitív csalódásaim abból fakadnak, hogy rosszabbnak gondoltam, negatív csalódásaim abból, hogy jobbnak gondoltam a világot. Meglepett, hogy ezt tetted, mert nem erre számítottam. Az életem ilyenkor előregyártott. A rácsodálkozás más. Az élethez a gyermekek viszonyulnak így. Mert nem gondolják, hogy az életnek valamilyennek kell lennie. Az élet van. És amikor meglátok belőle valamit, az csodálatot vált ki belőlem. Rácsodálkozom. A rácsodálkozásból valódi élettapasztalat születik. Önmagamra is így csodálkozom rá. Ez is én vagyok. Én ilyen is vagyok. Nem gondoltam volna ezt magamról. Nem ítélkezem magamon. Csak rácsodálkozom. Csak az lephet meg, amit elvárás előzött meg. Ha nem az teljesül, ami bennem volt. Ha nincsenek az élettel szemben elvárásaim, nem lep meg semmi, és nem csalódom semmiben. Rácsodálkozom. Még a fájdalomra és a szenvedésre is. Ez is az élet része. Elfogadom.

Szememmel látni és szívemmel érezni. És felfedezni az életet, ami épp olyan, amilyen. Megélni azt az örömöt, amit a rácsodálkozás magában rejt. Gyermeki szemmel látni újra mindent.