Húsvét előtti böjti időszakban járunk, és eldöntjük, hogy egy hétvégét az elcsendesedésre szánunk, kikapcsolódunk a hétköznapi zajokból, és bekapcsolódunk egy csendes hétvégébe. Ezidáig csak elképzeléseim voltak a hosszabb idejű elcsendesedésről, egymásra- és magunkra figyelésről, folyamatos felesleges kommunikáció nélkül, figyelni arra, Aki a csendből is megszólít, hiába bujkálunk pusztai barlangokba s menekülünk a ránk bízott feladatoktól.

Már az utazásnál megfordult a fejemben, hogy ez egy másfajta hétvége lesz, most nem kell ékesen, lármásan szólnom, nem kell minden apró-cseprő gondolatomat megosztanom, több helyet kell adnom a szemlélődésnek, a hangoknak, a természetből nyert tapasztalatoknak. Eddig egyénileg, és többé-kevésbé közösségben haladtunk a böjti lelkigyakorlatban, az elmúlt hétvégén több lehetőségünk volt a közösséggel együtt közeledni és megtapasztalni. Számomra csodálatos volt a mellettem ülőkkel haladni, keresni, mert inspiráltak, válaszokat adtak nekem, míg eddig egyedül igyekeztem közeledni a teljesség felé. Nem úgy indultam el, hogy válaszokat kapjak, mégis születtek, és újból születnek válaszok. A szombati nap volt a legintenzívebb, reggeli áhitat és ima után elkezdtük gyúrni lelkünk és elménk tésztáját, visszagondolva előző megtapasztalásokra, valamint aktuális fogózkodókra; szemlélődő sétaima, melyben csak figyeltük a környezetet, a talajt, a fákat, a hangokat, a napfényt, amely pirította bőrünket, a körülöttünk zsibongó gyerekeket, a földeket, a helyieket. Csodálatos volt hallani, hogy egyénenként mind másfele mentünk, másfele kerestünk, és különböző megtapasztalásaink voltak. Számomra már itt erőteljesebbé vált a közösségi szellem interakciója, valahogy nem tudtam teljesen magamra figyelni, holott sok időt töltöttem magammal. Olyan volt ez, mint amikor szétszéled a nyáj, de nem kell értük menni és megmenteni őket, mert egy nagy területen belül maradnak, és tudnak egymásról, kapcsolódnak egymáshoz, nem féltik egymást – így éreztem én is. A nap további részében további egyéni, egyedül eltöltött szemlélődő imában vettünk részt, majd azokkal csoportosultunk, akikkel közös szálon végezzük a böjti lelkigyakorlatot. Mindezidáig nehéz volt nem fölöslegesen megszólalni, teret engedni a társaimnak, megelégedni egy mosollyal vagy öleléssel, egy jelzéssel, melyben ezt sugalltuk egymásnak: tudjuk mindketten, hogy nem kell megszólalnunk, nem is kell, jó ez így, úgyis egyre gondolunk, és hasonló csodálatos dolgokat tapasztalunk. El is fáradtunk, belefáradtunk a csendbe, egymásba, de édes és könnyű volt ez a fajta fáradtság.

A vasárnap első részét Magyarvalkón töltöttük, a délelőtti istentiszteleten ünnepeltünk együtt a helyi gyülekezettel, egy meghitt és csodás alkalom volt ez, ugyanúgy mint a helyi lelkészcsaládnál eltöltött idő, valamint a kis séta a helyi nevezetességek körül. Látja és érzi az ember, mikor egy helyet valami egyéb járja át a megszokottnál, valami meghitt, valami örömteli, Valaki örök, melynek közelségéből nem akartam eljönni, mondhatni kilökődni. A nap második részét az egyetemista istentiszteleten töltöttük, ahol a hétvégi csendet és ünnepet kerekítettük le.