Péntek délután-estefelé érkezett meg a kis csapat Jódtelep friss levegőjű, vadregényes vidékére. Az első esti áhitat során magunkba nézhettünk, hogy hol is állunk éppen? Milyen célunk van az életünkben és a hitünkkel kapcsolatosan, és ezen az úton hol vagyunk jelenleg, milyen akadályokkal találkozunk, és mi a következő lépés, amit meg szeretnénk tenni? Az áhitatot követően alkalom adódott a kötetlenebb közösségépítésre is, pingpongozásra és társasjátékozásra került sor.

Szombaton délelőtt, borús éggel, de derűs hangulatban vágtunk neki a Lisztes tetőnek, s útravalóként olyan kérdéseket vittünk magunkkal, hogy melyek azok a személyek az életünkben, akik turistajelzésként ott voltak/vannak számunkra, akik magukon túlmutatva kimondva vagy kimondatlanul is közvetítettek felénk értékeket, a világ értelmezésének egy-egy lehetséges módját. Kik ők, és miért is lehetünk hálásak nekik, értük? Amikor éppen nem ezen elmélkedtünk, akkor többnyire ilyen kérdések merültek fel a társaságban, hogy vajon még hányszor fél órába telik, míg megérkezünk az útvonalunk legmagasabb pontjára, a Lisztes tetőre? Ismeretlen lévén a hely mindannyiunk számára, pontos válasszal senki nem tudott szolgálni. Így hát mentünk, mendegéltünk, míg a Lisztesre nem értünk, s míg felértünk, kimerültünk, Barta mezőn megpihentünk. Éppen időben érkeztünk vissza a szállásra, hiszen az ég különbséget nem téve a teremtett világ élőlényei között, ránk is bőkezűen zúdította életadó vizét. Legalábbis azokra, akik később értek be. És rájuk is csak pár percig. Úgyhogy többnyire megúsztuk szárazon. Kis pihenés után mindenki folytatta a társasági életet, ki a kondér mellett sürgölődött, ki meg a helyi boltocska ínyencfalatjainak felderítésére vállalkozott. Az este el is telt kellemesen, akiknek nem volt elég a Lisztes, azok focival és trambulinozással igyekeztek biztosítani maguk számára a másnapi izomlázat.

Vasárnap megadtuk Istennek, ami az Istené, azaz tiszteletünket tettük nála egy kedvelt hétvégi házában, azaz a jódtelepi református templomban. A finom ebéd után szedtük a sátorfánkat, és elindultunk hazafelé. De itt még nem ér véget a történet! Aznap még felhágtunk a Szerecsen szikla legmagasabb csúcsára, és a kalandvágyóbbak alámerültek a szalárdi nem éppen feneketlen tó meleg vizében, de hogy a tartózkodóbbak se érezzék, hogy kimaradtak volna a jóból, a természet róluk is gondoskodott, hogy ne maradjanak szárazon.

Nos, röviden így telt e kis csapatnak a hétvégéje. Kellemes emlékekkel és új ismeretségekkel gazdagodva, tüdőnket oxigéndús levegővel teleszívva, visszafele indultunk.