Gondolkodtál már valaha azon, hogy miként imádkoznak a hegyek? Hogyan dicsérik teremtőjüket a sziklaszirtek, az erdő fenyői, a csobogó patakok, a mező virágai? Július 7-én hátra hagyva kincses városunk szmogját, szürkeségét, betondzsungelét, kis csapatunk úgy döntött, hogy engedve az anyatermészet hívásának útnak indul ezen ősi titkok felkutatására. Az elszántság annyira erős volt bennünk, hogy még a novemberinek tűnő esős, hideg, nyálkás időjárás sem tántorított el célunktól, a Vlegyásza-hegység felfedezésétől. Mivel az ötnapos túrát sátorozósra, önellátósra, cipekedősre terveztük, már a zarándoklat előtt szembe kellett néznünk utunk első nagy próbatételével, a helyes csomagolási technikák elsajátításával, hogy a réteges öltözethez szükséges ruhák mellett az ételnek, a hálózsáknak, az izolírnak és a sátornak is jusson kellő hely hátizsákjainkban. Mindezt pedig úgy kellett kivitelezni, hogy lehetőleg ne rogyjunk össze a mázsásnak tűnő súly alatt az első pár méter után. Megsúgom, a küldetés kisebb-nagyobb sikerrel megvalósult, ám voltak olyan háthagyott kapaszkodós kilométerek, amelyek során talán csomagjaink súlyának felét is szívesen magunk mögött hagytuk volna. No, de ne szaladjunk ennyire előre.
Zarándoklatunk a Rekiceli (Menyasszony fátyla)-vízesésnél kezdődött és egy sáros (ezzel is erősítve a novemberi életérzést) fakitermelő úton keresztül vezetett első állomásunkhoz, a Régi Bánya (Mina Veche) patak melletti kis tisztására, ahol a vizes füvön vertük fel sátrainkat. A tűz melegénél barátkozva ezzel az új élethelyzettel még nem is sejtettük, hogy az éj leple alatt fog meglátogatni utunk második nagy próbatétele, a velőig hatoló hideg. Mivel a több rétegnyi ruha sem javított reménytelen helyzetünkön, bele kellett törődnünk, hogy a természetben töltött első éjszakánk végtelennek tűnő perceit éberen fogjuk átvirrasztani. Az új nap viszont reményt hozott a fákon át beszűrődő fénynyalábjaival, így sátorbontás után, a nap langyos sugaraiban fürdőzve indultunk útnak a Fehér-kövek, majd a Vlegyásza-menedékház felé. A közeli víznyelő látványától fellelkesülve teljes erőbedobással kaptattunk a meredek domboldalon, amely eleinte erdőn, majd tágas legelőn keresztül vezetett felfele, tökéletes rálátást nyitva a robosztus Fehér-kövek szikláira. A hátunkat nyomó súly, utunk harmadik próbatétele pedig mintha lépésről-lépésre megszokottabbá vált volna, így a helyes légzési ritmus kialakítása után már a látvány befogadására is több figyelmet tudtunk szentelni. Energiatartalékaink feltöltésének édes percei, a jóleső pihenés, a tartalmas eszmecserék, a „még két óra van hátra” mókás szállóige mantrázása pedig még inkább fokozta csapatunk hangulatát. Ahogyan egyre inkább kiszorítottuk elménkből a külvilág zaját, beengedve a természet csendjét, lelki szenzorjaink is ráhangolódtak a zarándokútra.
Így érkeztünk meg túránk második állomásához, a Vlegyásza-menedékházhoz, ahol két éjszakát is eltöltöttünk a sátorhely kedvező adottságainak köszönhetően, programunkba beiktatva a Vlegyásza-csúcs meghódítását, és egy délutáni gombászást a Bán-kő fele vezető erdei úton. Mivel hosszú lenne mindazt leírni, ami ez idő alatt történt, kezdve a némaságban vállalt csúcstámadás csendjével, folytatva a délutáni gombászós erdei séta vidám perceivel, a Dávid István-féle ínycsiklandozó rókagomba-tokánnyal, a bíbor naplementében fürdő Kalotaszegi-medence természetfeletti látványával, befejezve a tábortűz fényénél megosztott markáns gondolatfoszlányokkal és énekeink zsigereket átjáró dallamaival, inkább itt meg is szakítom az útikalauz-szerű beszámoló fonalát. Hiszen amit ebben a néhány különleges napban tapasztalhattunk meg, azt ékes magyar nyelvünk legkifejezőbb szavaival is nehéz lenne papírra vetni. Pedig még tucatnyi soron keresztül áradozhatnék pénteki túránk lélegzetelállító panorámáiról, az út szélén talált zamatos szamócáról, a napos sziklaoldalon érlelt ízletes áfonyáról, a szomjat oltó hűs forrásvízről, a szemet és lelket gyönyörködtető völgyekről, fenyvesekről, a mező illatos virágairól és színesen repkedő pillangóiról, a reggeli, esti áhítatok építő bizonyságtételeiről, az éjszakák, hajnalok szent csendjéről és a természetben legintenzívebben érzékelhető Isteni jelenlétről. Ezek viszont mind olyan impulzusok, testi-lelki megtapasztalások, amelyeket nem lehet elég hitelesen átadni néhány üresen csengő mondaton keresztül, ezért ha kicsit is kedvet kaptatok a zarándoklathoz, vagy hívjuk simán túrázásnak, vegyétek elő a térképet, tűzzetek ki magatoknak egy úti célt, és hátizsákjaitok megrakva induljatok el felfedezni mindazt a gyönyörűséget, amely körülvesz bennünket. Ha pedig nagyon figyelmesek lesztek, talán a hegyek imáit is meghalljátok.
