Nem mondok újdonságot: egyetlen falusi porta mögül sem hiányzik egy kis virágoskert, egy pár négyzetméternyi tyúkudvar és egy említésre méltó zöldségeskert. Nem végeztem komolyabb kutatómunkát, de bizton állítom, hogy a falusi létnek van egy íratlan szabálya: földet nem hagyunk munkálatlan. Mert szégyen. Mert mit szól a szomszéd?! Mert ha már úgyis ott van, miért ne termeszthetnénk benne valamit, ami a hasznunkra lehet?! Generációk sora nő fel ezzel a szemlélettel, és ez alól én sem vagyok kivétel. Van egy kis földterületünk, amit minden tavasszal zöldségekkel ültetünk be. Nem a szégyen miatt. Nem is a szomszéd miatt. Magunk és a szeretteink miatt. Legalábbis így tanultam a nagyszüleimtől és a szüleimtől.

Mama és Tata abban a korszakban nőtt fel, amikor csak úgy volt valamilyük, ha azt otthon megtermelték maguknak. Mezőgazdasági líceumban érettségiztek, így mára a sokéves tapasztalatuk mellett megalapozott szakmai tudással is rendelkeznek a zöldségtermesztést illetően, bár a kenyerüket soha nem ezzel keresték. A kert csak hobbi. Kamaszként nem értettem – azaz, nem akartam megérteni, miért kell márciustól októberig majdnem minden szabadidőnket palántaneveléssel, gyomlálással, kapálással, locsolással, majd betakarítással töltsük, amikor úgyis mindent megvásárolhatnánk az üzletben. Mert én akkor csak annyit láttam, hogy a boltok polcai roskadásig tele vannak zöldségekkel, sok esetben még szebbekkel, tökéletesebbekkel is, mint amilyeneket mi a kertben termesztünk.  Aztán egy külföldi utazás során megkóstoltam egy olyan látszatra tökéletes paradicsomot, mint amilyent csak az illusztrációkon és filmekben láttunk. Vízíze volt, és közel sem állt ahhoz, mint amit mi otthon a kertben termesztettünk. A paprikának semmi íze nem volt, az uborka meg olyan állapotban volt, hogy mi azt otthon már rég a komposztba dobtuk volna. És ekkor elkezdtem megérteni, hogy miért olyan nagy áldás, ha megmunkálhatunk egy kis földet.

Sosem volt elvárás a szüleim részéről, hogy segítsek a kerti munkában, volt is időszak, amikor szívesebben olvastam a szobámban, és ők ezt is megengedték nekem. De ha kedvem tartotta, azt is engedték, hogy ott lábatlankodjak mellettük a kertben. Így történt meg az is, hogy óvodásként úgy gondoltam, a dughagymát azért hívják dughagymának, mert azokat az apró kis hagymákat el kell dugni valahova, ezért megtöltöttem az egész kertet össze-vissza helyekre dugdosott hagymákkal. De máig emlegetett legszebb gyerekkori emlékem az is, amikor egész nyarakat töltöttünk az udvaron, homokvárat építettünk, pitypangkoronát fontunk, kő- és sárleves főztünk, s a friss, zsenge zöldségekből Anyuka adott egy csokorral, hogy ízesíteni és színesíteni tudjuk a sárlevesünket. Mekkora boldogság volt! Gyakorlatilag úgy nőttem fel, hogy állandó kapcsolatom volt a kerttel és a zöldségekkel. Idejekorán megtanultam megkülönböztetni a petrezselyemzöldet a murok zöldjétől, s a lestyánt már az illatáról is megismertem kisgyerekként is.

Mégis, ahhoz, hogy igazán megtanuljam tisztelni és szeretni a kertet, kellett egy világjárvány. Amikor nem az olvasás került az első helyre, hanem rájöttem, milyen jó érzés kertészkedni. Milyen csodálatos, ahogy a kis tűhegynyi nagyságú magból vékony növény lesz, ami aztán elképesztő módon meghálálja a törődést: olyan ízletes, zamatos termést hoz, amilyent egyetlen üzlet polcain sem lehet találni. És ahhoz, hogy megtanuljak a természettel kapcsolódni, akármilyen furcsa is, Berlinig kellett utazzak. Egy kéthetes táborban vettem részt, aminek az volt a célkitűzése, hogy különböző kapcsolódási pontokat találjunk a természettel. A világ számtalan pontjáról érkezett tábori társaim számára hatalmas szenzáció volt, hogy madárcsicsergést hallhattak, csillagos eget láthattak, friss levegőt szívhattak, vadon élő állatok lábnyomait tanulmányozhatták. És én ott döbbentem rá, milyen szerencsés helyen élek, hiszen ezek, de énnél még több is mind adott számomra itthon, a Nyárádementén.

A környezettudatos életmód mindig is az életünk része volt, már akkor is szelektíven gyűjtöttük a szemetet, amikor ez még sem divat, sem kötelező nem volt. Már akkor is mellőztük a műanyag zacskók használatát, amikor még nem kellett fizetni értük. És az, hogy termesztünk-e otthon, saját magunk számára zöldségeket, soha nem is volt kérdés. Mert amellett, hogy tavasztól őszig olyan friss zöldségeket fogyaszthatunk, amik nincsenek káros anyagokkal kezelve, a kamra polcait is zsúfolásig tudjuk rakni befőttekkel, savanyúságokkal, zakuszkákkal.

Hogy ez sok munkával, és időnként lemondással jár, azt nem tagadom. De az első saját termesztésű zöldség elfogyasztásának élménye semmihez sem hasonlítható. Emellett megtanulunk a kis dolgoknak is örülni. Mert nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor látjuk, hogy az alig néhány napja elvetett magból bujdosik az élet, virágzik az uborkapalánta, pirosodik a paradicsom, fejesedik a káposzta, illatozik a hagyma. De annál szomorúbb sincs, mint amikor a tomboló viharban látod Anyukádat az ablak előtt állni, potyognak a könnyei, s végignézi, ahogy a diónyi nagyságú jegek csipkésre szaggatják a növények leveleit, a szél karókat dönt ki, palántákat gyökerestől tép kis és repít messzire, s a kert nagyrésze vízben úszik. „Jövőre semmit nem teszünk a kertbe!”  – mondja, miközben zokog. Aztán mégis, évről-évre teszünk „valamit” a kertbe, mindenből csak egy kicsit, hogy legyen, és mert a saját munkánk gyümölcsét, azaz zöldségét fogyasztani valamilyen formában egész évben, olyan érték, amiért nap mint nap hálát kell adnunk! Én különösen figyelek most arra, hogy a kertészkedés egyetlen fázisából se maradjak ki, s minden fortélyt ellessek a felmenőimtől, hogy aztán én is továbbadhassam ezt a generációkon át ívelő tudást és értéket.