Gondolatok az adventi lelkigyakorlatról

Egy olyan évben, amikor a testközelség átértékelődött, egy csoportnyi ember igazi szívközelben élhette meg az adventi időszakot. És itt nem csak arra gondolok, hogy fizikai határokat átívelve lehettünk együtt, hanem arra a fajta közelségre, amit egy kicsiny magzat érez édesanyja szívdobogásakor. A november 30. – december 26. között zajló, Dávid István egyetemi lelkész által vezetett adventi lelkigyakorlatban ezt a kötődést, biztonságot kerestük Teremtőnkkel. Meghatározott ideig, rendszeresen gyakoroltuk magunk, hogy időnket, érzéseinket, gondolatainkat Isten számára megnyissuk, és így várjuk Őt.  Mivel ennek a lelkigyakorlatnak szimbóluma a terhesség, várandósság, vajúdás volt, szépen ívelt a téma, a négy hét alatt eljutottunk a vágytól a felismerésig, a tehertől a megkönnyítésig, az ígérettől a megszületésig. Vajúdni pedig külön, de együtt is vajúdtunk, hol nagyokat kacagva, hol csendesen mélybe nézve, hol pedig talán könnyekig meghatódva.

Naponta egy-egy igerésszel kezdtünk, amihez néhány gondolat, kérdésfelvetés társult, időnként kreatív extra feladatokkal megtoldva. Az elmélkedős időben átélhettük, hogy Isten igéje hogyan szólít meg ott, és amiben vagyunk, az imabeszélgetésben imádkoztunk, kérdeztünk, válaszoltunk – alapvetően mindenki magában, de keddenként és csütörtökönként lehetőség nyílt vezetett igeolvasásra/imára is, ami szintén érdekes, csendjében gazdag, hangjában szelíd, mélységében tartalmas műfaj volt. Az imák által felszínre hozott, felerősített gondolatokat lelkivezetői beszélgetésekben lehetett megosztani. Visszatekintést nem csupán az esti imák jelentettek, hanem a napközben beérkezett kommentek, illetve a szombat esték is, amikor Zoom-on egymással „találkozva” meséltünk tapasztalatainkról. Vasárnap istentiszteletbe bekapcsolódva vált teljessé a hét. Sokatmondó képek, lélekmeleg gondolatok, kedves fotók, jó zene, találó verssorok egészítették ki az adventi gyertyák fényét.  

Hogy mi érintett meg ebben a lelkigyakorlatban? A hitelessége és személyessége, a csoport dinamikája, az ismeretlen ismerős hangnem. Isten elé vittük félelmeinket, örömeinket, veszteségeinket, kudarcainkat, zsákutcáinkat, a csalódást, haragot, keserűséget, a lemondásokat, mindazt, amiből nem lettek életrevaló dolgok. De közben azt is megtapasztaltuk, hogy Isten azt mondja, „Maradj életben!”, s egymás tükreiben láttuk, hogy mit jelent, még mindig szépnek lenni, az Ő tervébe belesimulni, ebben megerősödni, vagy éppen keresni, elhinni, hogy van, és velem történik.  Várakozás, mélység, nevetés, bizalom, ígéret, tánc, örökség kéz a kézben jártak, hogy nekünk igazi adventünk legyen, amiben megtapasztaljuk a hálaadás ajándékát. Hiszem, hogy végül egyenként és együtt is ki tudtuk mondani, hogy jövel, Immánuel, velünk az Isten. Szívközelben, hogyan másképp? Megtapasztaltuk ennek valóságát, kegyelmébe fogadott.

Ha egy képhez kellene ezt a négy hetet hasonlítanom, akkor – mint ahogy egyik Zoom-os találkozásunkkor a sportpéldák előjöttek – nekem most is a maratoni futóverseny jut eszembe, melyben ott voltak frissítőpontokként a napi igék és gondolatok, szurkolókként a csoporttagok, és maga az útvonal, amelyen lehet, hogy időnként elfáradtunk, de hol segítő, hol segítséget kérő, támogató jelenléttel végigmentünk. Célba értünk. Köszönjük a vezetést, köszönjük ezt az együtt megtett utat! Hiszem, hogy testéből táplált minket szíve melegével – mint ahogy várandósság alatt egy anya a gyermekét.