A pszichológusok úgy tartják, hogy minden házasságban a hetedik év a legválságosabb, ugyanis ekkor történik a legtöbb válás. Az elméletnek bizonyára van valami alapja: a válságos hetedik év az élet más területein is beigazolódni látszódik, például az idei FIKE-hétvégén, ugyanis a Télbelépő elmúlt hat évében még sosem várták ekkora kihívások a résztvevőket. Persze az első, 2017-es vlegyászai FIKE-hétvége is vetekedhetne az ideivel, amikor sötétben, néhány halvány fejlámpával bukdácsolva küszködtük fel magunkat az 1400 m-en levő hegyimentők menedékházához, miközben az egyik társunk bakancsának levált a talpa. Arról nem is beszélve, hogy a hőn óhajtott hótakaró helyett sár ellen kellett felvennünk kamáslinkat (mármint a szerencsésebbek, akiknek volt). Akkor még neve sem volt az együtt töltött hétvégénknek, de amióta Lingvay Juli a 2019-es, első Doda Piliin szervezett kiruccanást Télbelépő FIKE-hétvégének nevezte el plakátján, azóta annyira megszerettük ezt a nevet, hogy hozzánk nőtt. 2018-ban Reketón, a tél ölelésében, a hónak-fagynak örvendve töltöttük együtt a hosszú hétvégét, 2020-ban Sztána titkos kis zugában gyűlt össze a csapat, kis időre hátrahagyva a világjárvány korlátozásait, 2021 óta pedig ismét visszatértünk Doda Pilii fenyőillatú idilljébe.
Az elején talán egyikünk sem sejtette, hogy a hetedik lesz az egyik legemlékezetesebb és váratlan eseményekben leginkább bővelkedő FIKE-hétvége. Csütörtökön nem sokkal az indulás előtt Evelyne írt a Messenger-csoportunkba, hogy most beszélt a hegyimentő főnökkel, aki szomorú hírt közölt: sajnos -10 fokos hideg volt az éjjel, így a csövek elfagytak a földben, ezért nincs víz a házban. Ugyanakkor meg is nyugtatott, hogy ne aggódjunk, a szomszédtól hozhatunk vizet, sőt, a mosdókat is használhatjuk. A biztonság kedvéért Bácsból kifele menet megálltunk a Lidl-nél, hogy beszerezzünk néhány 5 l-es vizes palackot, majd miután beszuszakoltuk a csomagoktól roskadozó autóba, egyenesen Doda Pilii felé vettük az irányt. Ahogyan közeledtünk a hegyekhez, egyre fehérebbé vált a táj, mi pedig ujjongtunk, mint a kisgyerekek, akik idén először láttak havat. Havasrekettyére érve már igazi tél és hóesés fogadott. Felfele a keskeny, kanyargós úton kicsit aggódtunk, hogy feljutunk-e hóláncok nélkül, de amikor felértünk a hágóra, megnyugodtunk, hogy a nehezén túl vagyunk. Ráadásként egy Ilfov megyei eltévedt csapatot is lebeszéltünk róla, hogy ne próbáljanak ebbe az irányba feljutni Pádisra, mert a sötétben majd indulhat utánuk a mentőcsapat.
Doda Piliin minden elvárásunkat fölülmúlva igazi csodavilág fogadott, így örültünk, hogy na, végre, most már méltán hívhatjuk Télbelépőnek hosszúhétvégénket. A Dávid család ifjai sopánkodtak is, hogy miért nem hozták magukkal a sílécet, snowboard-ot, bezzeg akkor még nem sejtették, hogy egyetlen éjszaka alatt teljesen meg fog változni az időjárás. A házban a megszokotthoz képes sokkal hidegebb levegő fogadott, a fűtőtestek jellemzően csak középtől felfele voltak melegek, az egyik szobában nem volt villany, de legalább felértünk épségben és belevághattunk hétvégénk témájának boncolgatásába. Ja, vagy mégsem, hiszen nemsokára csörrent a telefon, és jött a hír, hogy Doróék elakadtak felfele jövet a hóban, ezét Botond értük indult. Sajnos a rendszámot nem egyeztették, így elkerülték egymást, viszont Norbi autóját egy sikeres tolási akcióval sikerült kiszabadítani, aki azzal a lökettel tovább is indult. A többiek, amikor magukhoz tértek, már sehol sem volt az autó, így elindultak gyalogolva a havas esőben. Pár száz méter után egy arra járó autó sofőrje hál’ Istennek megszánta őket, így a nyitott csomagtérben, kalandosan utazhattak Doda Pilii-ig. Azt hittük, hogy mára ennyi volt a kalandokból, ám kicsivel később Szabiék hívtak, hogy nem tudnak tovább jönni, ott kell hagyniuk az autójukat, így értük már két járművel indult a mentési akció. István és Botond a már jóval fagyosabb, csúszósabb úton küszködte fel magát a hágóig vihar erejű szélben, ott viszont meglepetésükre találkoztak Szabiékkal. Mint kiderült, a GPS először rossz irányba vitte őket, így amikor megtalálták a helyes utat, már nem okozott nehézséget feljutni.
A közös vacsora után ének éneket követett gitár és ukulele kíséretében, majd elcsendesedve próbáltunk ráhangolódni hétvégénk témájára. István a rítusok, hagyományok és szokások köré szőtte az esti és reggeli közös elcsendesedéseink témáját Byung-Chul Han A rítus eltűnése című könyve alapján. A fogyasztói társadalom egocentrikus szemléletmódja nagyban hozzájárul, hogy több száz éves rítusokat, elődeink féltve őrzött hagyományait dobjuk ki a kukába, lecserélve a véget nem érő élmény hajhászat pillanatnyi örömére. Ez a jelenség pedig nemcsak a magánéletben figyelhető meg, hanem gyülekezeteinkben is, vagy hitéletünkben, amikor nem tudunk elköteleződni egy közösség mellett, hanem kedvünkre válogathatunk a bő kínálatból ide-oda vándorolva. Ennek következtében pedig nemcsak közösségeink esnek szét, hanem az egyének is magukba fordulnak, a saját kis buborékukban élik az életüket, egyedül próbálják megvívni a mindennapok kihívásait, beletaszítva magukat a depresszió és magány örvényébe. Nagyon tömören így lehetne összefoglalni a könyv lényegét, ám ennél sokkal bővebben és szerteágazóbban próbáltuk együtt boncolgatni a témát. Például felvetődött a kérdés, hogy számunkra mit jelent a hagyomány, milyen rítusokat gyakorolunk, melyek azok a rossz szokásaink, amelyektől megszabadulnánk, s melyeket szeretnénk életünk részévé tenni. Amikor István feltette a kérdést, hogy kinek mi jut eszébe a hagyományról, gyakran felmerült a család és a nagyszülők a cetlikre írt szavak apropóján, hiszen gyerekként közöttük tapasztalhattuk meg a rítusok örömét, amelyekre néhányan vágyódással emlékezünk vissza fiatal felnőttekként. Lefekvés előtt még Tabuztunk egy nagyot, a szavak körülírásának izgalmas világában elmerülve pedig meg is feledkeztünk a nap váratlan kihívásairól.
Mivel az időjárás váratlanul felmelegedett, egész éjszaka zuhogott az eső, a gyönyörű tél pedig novemberi őszbe fordult át, így lefújtuk a tervezett rövid túránkat. Helyette viszont a reggeli rövid elcsendesedés egy két órás mély beszélgetésbe merült, amely során rítusaink fontosságát boncolgattuk tovább. A rengeteg elhangzott eszmefuttatás egyike szerint nagy probléma lehet társadalmunkkal, ha az elmúlt száz évben annyira felgyorsult az életünk és annyira megváltoztak igényeink, hogy mindent, ami több száz évig értéknek számított, azt felelőtlenül hagyjuk elveszni. Hagyományaink és rítusaink nagy részét, valamint közösségeink összetartó erejét feláldoztuk a fogyasztói társadalmunk egocentrikus oltárán, annak reményében, hogy egyéni élményeink habzsolása, igényeink gyors kielégítése majd boldoggá tesz. A túlzott befele fordulást pedig csak fokozza a közösségi média magába szippantó ereje, hiszen minél több időt fecsérelünk el a képernyők előtt, annál távolabb kerülünk a valóságtól. Ezekre a problémákra viszont csakis közösségekben gondolkodva tudunk megoldást találni.
Pénteken is egész délutánig kitartóan zuhogott, amelyet viharos erejű szél követett, így hegyimentő szállásadóink egyik kiküldetésből a másikba igyekeztek. Gyorsan lemondtunk hát róla, hogy megjelenik az ígért buldózer, ami majd felássa az udvart és kideríti, miért nincs víz a házban. A 10 fokos felmelegedéssel ugyanis elvetettük a lehetőséget, miszerint tényleg elfagytak volna a csövek. S ha ez még nem lett volna elég, délután 2 óra körül hirtelen áramszünet lett, így a központi fűtésnek is búcsút inthettünk. De legalább voltak gyertyáink és a jókedvünk még mindig kitartott, annak ellenére, hogy se víz, se áram, lassan pedig már meleg sem volt az óriási házban. Vackor és Nala kutyát viszont egyik tényező sem zavarta, ők vidáman élvezték népes csapatunk társaságát, meleg ölből meleg ölbe vándorolva. A gyertyafényes vacsora idilli hangulatát csak fokozta az ezt követő egyórányi közös éneklés rítusa, amikor jött a váratlan hír Tihiéktől, hogy nem tudnak feljönni, mert a vihar kidöntött egy fát az útra. A fiúk viszont nem sokat tétlenkedtek, segítséget kértek a helyiektől, majd a hegyimentők emberei is ott termettek, így hamar eltakarították az összes kidőlt fát és ők is épségben feljutottak. Mindezek után már a teremben lévő lehangolt zongorát is nagyon tudtuk értékelni, amelyet Szabi csodaujjai szólaltattak meg, de persze a gitár sem maradhatott el. A véget nem érő éneklést rövid elcsendesedés követte, majd lefekvés előtt bevállaltunk még egy kör Tabut a fejlámpánk fényénél.
Akinek erejéből tellett, az reggelente 7 órakor fél órás elcsendesedéssel indíthatta a napot, 8 körül viszont már mindenki kisöpörte szeméből az álomport. Szombat reggel sem volt ez másként, sőt ez alkalommal próbáltuk gyorsabban elfogyasztani reggelinket, mert a csapat egy része hosszabb, 7 órás kirándulásra indult. Akik maradtak, vállalták, hogy finom ebédet készítenek népes 23 fős csapatunknak, a csoportkép után pedig a többiekkel útnak indultunk és meg sem álltunk Ponor Ékig. Mivel a Pádis felé vezető út első 1 km-es szakaszán nagyjából 20 fa volt kidőlve, esélyünk sem volt autókkal eljutni túránk kiindulópontjáig, a Meleg-Szamos völgyében lévő sorompóig, így innen gyalog folytattuk utunkat. A kidőlt fenyők eléggé lassították haladásunkat a túra első részében, sok helyen pedig spontán kis patakok folytak át az úton a záporok miatt, ám minél fentebb jártunk a fakitermelő úton, annál több fehér folt jelent meg, a vége fele pedig már vádliig érő hóban cammogtunk. Közben beszélgetéssel kísértük egymást utunkon, volt, aki a zarándok zsebkönyvből olvasott sorokon elmélkedett, vagy elmerült az erdő csendjében magába szívva a fenyők illatát. Már nagyon közel jártunk az Oncsásza-réthez, nagyjából 600 m-re, amikor utunk utolsó szakaszán szépen megduzzadt patak-zuhatag figyelmeztetett, hogy innen bizony vissza kell fordulnunk. Kicsit bántuk, hogy nem sikerült elérnünk célunkhoz, hiszen a fáradtak is nekivágtak volna az utolsó meredek emelkedőnek, de az átázni kezdő cipőink is jelezték, hogy most jobb lesz lemondani róla. Délután 4 körül vissza is értünk autóinkhoz, a szálláson pedig már várt az ízletes chili con carne (csilis bab), amelynek csípős falatjai teljesen felmelegítettek Evelyne és Anna főszakácsoknak köszönhetően. Közben az áram is megjött, így a meleg fűtőtesteken meg tudtuk szárítani átázott ruháinkat, a délutáni pihenés órácskáiban pedig a nappaliban lévő kanapén összezsúfolódva néztük meg (újra) Szilaj inspiráló és érzelmes történetét. Az esti éneklést és elcsendesedést éjszakába nyúló, felhőtlen társasjátékozás és beszélgetés követte, utolsó éjszaka pedig már senki nem fázott a hálózsákban. A vasárnapi kávéillatú reggel már magában hordozta a búcsúzás érzését, így a hagyományos közös nagy reggelizés után összepakoltunk, és búcsút intettünk eddigi legemlékezetesebb Télbelépőnknek. Most pedig, hogy túl vagyunk a válságos hetedik éven, bizalommal várjuk a nyolcadikat.
